Kilépés a Néppárt frakcióból

Index
Szijjártó Péter: Manfred Weber szégyellje magát!
Véleménye szerint Weber azon munkálkodott, hogy eltávolítsa a Fideszt a Néppártból.

Nem. Ezen a Fidesz munkálkodott. Bevették őket a pártba, hosszú évekig segítették azt a gyalázatot, amit a Fidesz itthon meg az Európa Parlamentben művelt, aztán most elegük lett. Meglehetősen későn ugyan, de legalább léptek.

Deutsch Tamás: A Fidesz kimondta a királyról, hogy meztelen
A képviselő személyesen is neheztel az Európai Néppártra.

Nem csoda, hogy neheztel. Zsíros járandóságai mentek veszendőbe. Ezért is kérte olyan hevesen a bocsánatokat, miután a Gestapo és az ÁVÓ érveléséhez hasonlította Manfred Weber frakcióvezető egyik megjegyzését. Szomorú, hogy az egykoron saját egyéniséggel rendelkező Deutsch mostanra már csak egy jelentéktelen tag lett a papagáj kommandóban. Már az is komoly erőfeszítésébe kerül, hol felmondja azt a szöveget, amit a kommunikációs csapat neki kiadott. Rossz nézni, ahogy zavaros szemmel próbálja elmondani a zavaros szavakat.

ORIGO
A valódi európai értékek karakteresebb képviseletére ad lehetőséget a Néppártból való távozás a Fidesznek

Ha a „karakteresebben” az jelenti, hogy gátlástalanul lehet majd bármilyen ostobaságot mondani, vagy csinálni, akkor valóban. A valódi európai értékeket ezek szerint nem azok az országok képviselik, akik alapították a pártot 1976-ban, hanem a Fidesz, amelyiket ki kellett penderíteni a pártból a Torgyán féle kisgazdákhoz hasonlóan. A Néppárt Frakciógyűlésén 148 képviselő szavazott mellette, 28-an ellene és 4-en tartózkodtak. (A 28-ból 12 volt Fideszes.)

Magyar Nemzet
Orbán Viktor: Az EPP nélkül kell felépíteni az európai demokratikus jobboldalt

A cél eredetileg az volt, hogy el kell kezdeni belülről támadni a Néppártot, folyamatosan bírálni Brüsszelt, szép lassan beadagolni, hogy a Néppárt is és az Európai Unio is mára egy öreg, lassú és idejétmúlt szervezetté vált.
Aztán a megfelelő időpontban elő kell állni azzal, hogy ki lehet a vezetője a megújulásnak, ha nem egy olyan harcedzett, ambiciózus, reformokra törekvő politikus, mint például Orbán Viktor. Csakhogy az Európai Parlamentben nem könnyen megtéveszthető nénik és bácsik ülnek, akiknek Magyarországon Orbán Viktor a hatalmát köszönheti. Ott nem dőlnek be a konzultációsdinak, a központilag irányított és unalomig ismételt szlogeneknek, a mindent be- és félremagyarázó retorikának. Így aztán a terv  – ha későn is, ha nyögvenyelősen is, de megbukott. Most el lehet kezdeni keresgélni, hogy miképpen juthatna Orbán Viktor más úton valamilyen jelentősebb európai hatalom közelébe. A szélsőjobb már érdeklődik.

 

Hajlék nélkül

Poros, zajos utcákon, rideg aluljárókban, hőségben, mínuszban a flaszteron élni senkinek sem hobbi vagy örömködés. Biztosan nem azért csinálják, mert az olyan jó. Meg szabadság. Meg hősies kiállás, faszagyerek, akit nem lehet bedarálni. Az örök vita, hogy tehetnek róla vagy sem, nyilván marhaság, van aki vastagon tehet róla és olyan is, aki belesodródott és nem volt ereje (esze, lehetősége, akarata) változtatni rajta. A nagyok azt mondják, senkinek nem kell az utcán aludnia, mindenkinek tudnak szállást adni. Ez nagy valószínűséggel nem igaz. Nem tudnak. És persze olyan is van, akinek tudnának, de neki nem kell. Ilyen-olyan indokoknál fogva visszautasítja (a szálláson lopnak, hangoskodnak, verekednek.) Akkor marad az utca. Ha ezentúl az utcán élést a törvény tiltja, akkor a hajléktalanok népes csoportja mostantól egyfolytában törvényt szeg. Lehet őket vegzálni. Nincs még elég bajuk. Azt, hogy vajon miért a város legfrekventáltabb helyein kell hajléktalannak lenni, azt magam sem értem. Ők azzal magyarázzák, hogy ott van a legnagyobb forgalom, ott van a legnagyobb esély arra, hogy összejön egy kis pénz ételre, italra. Ez logikusnak is tűnik, de be kell látni, hogy ha ott van a legnagyobb forgalom, akkor pontosan ott kerül kapcsolatba a legtöbb munkába járó magyar, vagy városnéző külföldi a földön – gyakran önkívületi állapotban fekvő, vagy éppen borosüveggel hadonászó és rikoltozó – hajléktalannal. Nekik van-e választásuk, hogy akarnak-e minden áldott reggel és este a város kellős közepén húgy és hányás szagban, bűzben, félelemben közlekedni?
Fogalmam sincs, hogyan kell, vagy lehet-e a hajléktalanság problémáját emberhez méltó módon rendezni. Annyit biztosan tudok, hogy rendezett, tiszta aluljárókkal, utcákkal, terekkel szebb lenne az életünk.

Népszavazás

A népszavazás a demokratikus intézményrendszer egyik olyan eljárása, ahol a választók kifejezhetik véleményüket, akaratukat valamely kérdésben. A négyévenkénti választáson, ill. a helyhatósági választásokon kívül nincs is több lehetőségük a polgároknak arra, hogy következményekkel járóan véleményt alkothassanak valamely kérdésről.

“Mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk.” –írta Orbán Viktor a levelében. Nemes gondolat lenne, ha lenne benne szemernyi igazság. De nincs, mert e szép elhatározáshoz rögtön hozzá kell tennünk, hogy “És hogy mi a fontos kérdés, azon nem kell agyalnotok, azt majd mi megmondjuk nektek.” Így teljes a kép.

A népszavazást eredetileg a közhatalom önkényével szemben kellene alkalmaznunk, hogy betölthesse a fékek és az ellensúlyok egyik nagyon fontos szerepét. De a hatalom kitalálta, hogy ezt a lehetőséget is elveszi tőlünk és a népszavazást a saját politikai céljai elérésének szolgálatába állította. Olyan Választási Bizottságot hoztak lére, olyan légkört teremtettek, amelyik meggátol (akár verőlegények igénybevételével) mindenféle alulról jövő, tehát valóban a nép által kezdeményezett népszavazást, és csakis és kizárólag arról “népszavazhatunk”, amit a hatalom jónak, “fontosnak” lát.

A miniszterelnök arra használja a népszavazás intézményét, hogy megerősítse saját hatalmát. Nem kockáztat. Megpróbál olyan kérdéseket feltenni, (sikerrel), amire jó előre és százszázalékosan tudni lehet a választ. 2008-ban – akkor még ellenzékiként – azt kérdezték meg az emberektől, hogy akarnak-e vizitdíjat, képzési hozzájárulást és kórházi napidíjat fizetni. Nem akartak. Magyar ember semmiért nem akar fizetni. Sem az orvosi ellátásért, sem az oktatásért, sem a villamosjegyért, sem a vízért, sem az áramért, semmiért – ha egy módja van rá. Így szocializálódtunk. Akkor minek ezt megkérdezni? Több oka is lehet. Egyrészt előre lehet tudni, hogy a fizetni nem akarók aránya közelebb lesz a száz százalékhoz, mint a kilencvenhez. És ha így van, akkor már fújhatjuk is, hogy a nép nem arról szavazott, hogy akar fizetni bármiért vagy nem, hanem szavazatával a regnáló kormány politikáját utasította el, ezáltal leghelyesebb, ha mindenki azonnal lemond.

És mit ad Isten, működött. A nemjóját…, gondolhatta az akkori ellenzék vezére, ez ilyen egyszerű? Akkor ezt máskor is megcsináljuk! Ráadásul közösség építő ereje is van, érezzék csak a polgárok, hogy vannak ügyek, melyekért együtt tud dobbanni a sokfelé kalapáló magyar szív. Eredetileg erre a foci lett volna hivatott, de mivel nincs foci, csak kudarc élmény – az osztrákok elleni győzelem kivételével – ezt nem sokáig lehetett járható útnak tekinteni. Ha már migrációs válság van, fordítsuk azt a hasznunkra. Lett egy új, közös ügy, ami mögé mindenki, a politikai hovatartozásától függetlenül beállhat. Egy jó kis közös ellenség, amelyik ránk bajt, családunkra veszélyt, keresztény hitünkre pedig rontást hoz. {Hol vannak már azok az idők, amikor Orbán Viktor még ilyeneket mondott: “vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra? Ez a kérdés.” (Parlamenti jegyzőkönyv, 1991. július 4.) Most már nem kérdezik, hanem kérik őket a közvetlen beavatkozásra.}

2016-ban a kérdés így hangzott: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Nem, nem akarjuk. És akarjuk-e, hogy a nyugdíjpénztárban megtakarított pénzünket elvegyék? Azt sem akarjuk. Csakhogy erről nem kérdezett meg bennünket a kutya sem. Ez valahogy nem tartozott a fontos kérdések kategóriájába. És akarjuk-e, hogy az oroszok úgy építsenek atomerőművet hazánkban, hogy annak nem tudhatjuk az árát, a paramétereit, a jövőbeni hatásait, de facto semmit sem tudhatunk róla, mert minden titkos. (Olyan ez, mint régen a katonai objektumok. Jól el voltak dugva különféle erdőkben, aztán az útra meg kitettek egy táblát, hogy fényképezni tilos. Rögtön mindenki tudta, hogy mit nem szabad fényképezni. Azokban a megállapodásokban, melyeket villámgyorsan titkosítanak évtizedekre, jó nagy disznóságok vannak, ezt is tudja mindenki.) És akarjuk-e, hogy kórházak helyett stadionok épüljenek? Nem, nem akarjuk. Akarjuk-e, hogy a közbeszerzések, milliárdos állami megrendelések sorsa ne aszerint dőljön el, hogy ki, mennyiért, milyen minőségben, milyen határidővel végez el egy munkát, hanem aszerint, hogy tagja-e valamelyik futsal csapatnak, esetleg földije, rokona-e a miniszterelnöknek vagy valamelyik hatalmon lévő, komoly beosztású vezetőnek? Nem, nem akarjuk. Akarunk-e külföldi multicégek összeszerelő műhelye lenni ahelyett, hogy hazai vállalkozásokat támogatnánk, fejlesztenénk európai szintre, olyanokat, akik a munkájukkal, tudásukkal, szorgalmukkal ténylegesen kiérdemlik? Akarjuk-e, hogy miniszterek, országgyűlési képviselők hirtelen vagyongyarapodásának vizsgálatakor elég legyen a “Családi támogatással szereztem” magyarázat? Akarjuk-e, hogy Európában Magyarországon legyen a legmagasabb, 27%-os áfa kulcs? Akarjuk-e, hogy minden megkeresett 100 forintból 65-öt oda kelljen adni különféle adókra, járulékokra, kötelezettségekre. Akarjuk-e, hogy több százezer honfitársunk azért kényszerüljön külföldön munkát vállalni, mert itthon a fizetéséből nem tud megélni? És végül: akarjuk-e, hogy Budapest olimpiát rendezzen 2024-ben? Ha mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk, akkor ezekről a kérdésekről miért nem kérdeznek meg bennünket? És ha mi válaszolni szeretnénk ezekre a kérdésekre, akkor miért akadályozzák azt minden lehetséges és lehetetlen eszközzel?

A 2016-os népszavazás estéjén az MTV1 csatorna öt órán keresztül tudósított a népszavazásról, de egyetlen egyszer sem hangzott el az érvénytelen szó. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Szajkózták, amit a gazdáik elvártak tőlük, hogy mekkora nagy a győzelem. Másnap a miniszterelnök a parlamentben, arcán a tőle megszokott kényszeredett gúnymosollyal, pontosan abban a szellemben vont mérleget és jelentett be elsöprő győzelmet az érvénytelen népszavazásról, mint amilyen szellemben az egészet lebonyolította. Nem csak az Unio törvényeit nem vesszük figyelembe, hanem a saját magunk által alkotottakat sem. Érvénytelen a szavazás? Akkor alkotmányt módosítunk. Nagy érdeklődéssel várom, hogy ezentúl, közúti ellenőrzéskor a rendőr elfogadja-e a lejárt, érvénytelen, 98%-ban azért mégiscsak rendben lévő forgalmi engedélyemet.

Egy hatalom, amely a legutolsó választáson kétharmados többséget szerzett, fölvásárolta a legfontosabb médiumokat, neki dolgozik az egész államapparátus, anyagiak korlátlanul állnak rendelkezésre, így van pénze arra, hogy a nagy TV és rádió állomások csak erről kommunikáljanak, országszerte minden óriásplakáton, minden lámpaoszlopon, minden buszon és villamoson az üzenetei virítsanak, ráadásul a kérdés is olyan, amire csak egyféleképpen lehet válaszolni, akkor hogy az ördögbe fordulhat elő, hogy nem tud összehozni egy érvényes népszavazást? Nyilván most is másban keresik majd a hibát, a lustaságban, meg a Kétfarkú kutya párt A4-es plakátjaiban. Hogy azok mennyit ártottak az ügynek. A legtöbbet persze maga az ügy ártotta, ahogyan tálalva és ahogyan kezelve lett.

Abba kellene hagyni az álkonzultációkat és álnépszavazásokat. Ha a demokratikus eljárásokat hiteltelenné tesszük, a szavazókat pedig csupán eszköznek tekintjük a saját, haszonleső céljaink elérése érdekében, akkor mindig is hazudni kell majd az átütő és elsöprő sikerről.

Úgy megkérdezném

Miután a gazdaságot és a politikát maffiakapcsolatokra emlékeztető szálakkal fűzi egybe az elit, megrendült a társadalom bizalma az államban, a jogszolgáltatásban és a politikai osztályban. Ezt a hitelességi deficitet a politikai elit kíméletlen és gátlástalan erőszakkal, a választópolgárok folyamatos megtévesztésével, a színfalak előtt rendezett állandó látványcirkusszal próbálja helyettesíteni. Általános vélekedés, hogy a magyar elit immorális, korrupt és mindennek a tetejében nem jól vezeti az országot. Az is növeli a gondokat, hogy egyre több jel mutat arra, hogy a fiatalabb korosztályok is ezt a mintát tették magukévá.

E sorokat Schmidt Mária írta a Politikailag inkorrekt című, 2010-ben megjelent könyvében az akkori politikai elitről.

Úgy megkérdezném Máriát, hogy manapság mi ugyanerről a véleménye?

Majd a traffipax

Bokrok mögé bujtathatnak még száz meg száz, okosabbnál okosabb traffipaxot, lehet kaszálni, de a probléma megoldásához egy fikarcnyit sem kerülünk közelebb. Halnak, sérülnek a népek, mint eddig. A gépjárművezetők nem fognak jobban vezetni. Mindannyiunk rémálma, a vezetéshez semmilyen érzékkel nem rendelkező, a kormányt fejő, a tükörbe sohasem pillantó, kizárólag a legbelső sávban közlekedő sofőrök egyre jobban félnek majd, tizenöttel fognak közlekedni. Ők nem szabálytalankodnak, csak szerencsétlenkednek, feltartják és türelemvesztésig idegesítik a többieket.  A vizsgáztatók sem lesznek kevésbé korruptak, mindenkit átengednek, aki leszurkolja a taksát. Az utak meg olyanok, amilyenek. Senkinek sem kell bemutatni.

Így alakulhat ki az a mindenki által naponta átélt gyötrelmes pillanat, hogy megy az élen a bizonytalankodó, kacsáért, libáért szerzett jogosítvánnyal rendelkező, se kanyarodni, se gyorsulni, se lassulni, se beparkolni, se helyzetet felismerni és ahhoz alkalmazkodni nem tudó kedves útitárs, szorosan ráülve a kormányra, állát magasan tartva, mert nem lát ki a kocsiból, és egyetlen dologra koncentrál minden erejével, hogy véletlenül se tudd megelőzni. És mivel egy sáv van oda, meg ugyanannyi vissza, az út meg természetesen csupa veszélyes jobb meg bal kanyar, ahol pedig kicsit is egyenes, ott azonnal kiteszik az előzni tilos táblát, így akár tíz kilométereken át ballaghatunk mögötte. Megy elöl boldogan, mindig is elöl akart lenni, de ez sehol máshol nem sikerült neki, élvezi a pillanatot, él a mának, a többiek pedig harmincnyolccal tántorognak mögötte az idegösszeomlás szélén. Aztán valaki az egymásra torlódott sokaságban megunja a dolgot, vagy csak szeretne legalább annyival haladni, amennyi meg van engedve, és kezdődik az előzés – ő is nyomja a gázt – kanyar – jönnek szemben – előznék – nem hagyja – soha meg nem szűnő idegtépő játék, amitől minden veszélyes és elviselhetetlen lesz. Pedig az autózás lehetne élmény is. Nálunk nem tud az lenni. Adná az ég, hogy egyszer, csak egyetlen egy napon minden autós betartaná azokat a sebességhatárokat, amik kint vannak az utakon. Megbénulna a közlekedés. A valóságtól teljesen elrugaszkodott az, hogy a XXI. századi modern autókkal tartósan 30-50 km/órás sebességgel haladjunk a közutakon.

Rendbe tenni a gépjárművezető oktatást, azonnali hatállyal elküldeni a korrupt vizsgáztatókat, rendes utakat építeni, segíteni és nem lassítani a közlekedést, felüljárókat építeni, hogy ne kelljen megakasztani az autópályák ki- és bevezető forgalmát, a lámpákat beprogramozni úgy, hogy se száguldani, se lépésben menni ne kelljen a zöld eléréséhez, az kétségtelenül sokkal nehezebb feladat, mint újabb kétszáz traffipaxot vásárolni és jól megbüntetni mindenkit, mondván, azért van sok baleset, mert az autósok mennek mint az őrültek. Dehogy. A helyzet sokkal több odafigyelést, átgondolást, szakmai felkészültséget igényelne. De az macerás. Mi mindig a könnyebb végét ragadjuk meg mindennek. Majd a traffipax megoldja.
Szép Magyarország, édes hazám!

A Kiss László ügy

Egy nőt megerőszakolni, az semmilyen formában nem elfogadható. Jogilag bűncselekmény, morálisan, emberileg pedig mélyen megvetendő.

Ez nem jelenti azt, hogy ha ilyen vád felmerül, akkor azt sem vizsgálhatjuk, hogy valóban megtörtént-e az, amiről a vád szól? Most úgy tűnik, hogy az újságírók és a közvélemény egy jelentős csoportjának az is gazember, aki ezt megkérdezi. Hiszen a bíróság már ítélkezett, az erőszakot megtörténtnek kell tekinteni. A bíróságok függetlenségébe most nem mennék bele. Hogy a szocializmusban ki, mikor, milyen bűntettet úszott meg, vagy kit miért ítéltek el ártatlanul felsőbb utasításra, nyomásgyakorlásra, félelemkeltéssel vagy egyéb módon, az külön megérne egy komolyabb elemzést. És vajon napjaink bírósági ítéleteiben vélhetünk-e felfedezni az éppen aktuális hatalomnak kedves döntéseket? Túl erős mérget senki se vegyen arra, hogy a bírósági ítéletek kivétel nélkül minden esetben tisztán a jog alkalmazásával, a megtörtént tények és események alapján születnek. Ha az ítélkezés mindig pártatlan és vegytisztán a jogról szól, akkor vajon mi okból törik kezüket-lábukat a pártok, hogy egy-egy bírói testületbe – egyéb testületekhez hasonlóan – olyan emberek kerüljenek, akikről pontosan tudni a politikai hovatartozásukat. És a dolgon az sem segít, ha az illető a kinevezése előtt egy héttel kilép az adott pártból. Attól ő még nem lesz független.
Nem tudjuk, hogy pontosan mi történt 55 évvel ezelőtt. Ezt az egy dolgot tudjuk pontosan. E szerint kell állást foglalnunk.

Én Kiss Lászlót nem ismerem, soha nem találkoztam vele, semmilyen érdekem, vagy célom őt megvédeni, vagy felette ítélkezni. Csak a józan ész kérdezteti velem, hogy ha Kiss László valóban elkövette 55 évvel ezelőtt az erőszakot, amiért megkapta a büntetését, börtönbe csukták, majd az ügy elévült, és az idők folyamán – és a fennálló magyar törvények értelmében is – mentesült a büntetett előélet kategória alól, akkor most mi alapján akarjuk megint megbüntetni ugyanazért a cselekedetéért? Vagy ilyenkor a jog, a törvény nem számít, csak akkor számít, ha bennünket véd, a mi fülünknek, ügyünknek kedves?

A másik kényes téma az üggyel kapcsolatban, a megerőszakolt nő, az áldozat felelőssége. Azt is rögtön felkoncolnák a jogvédők, aki ezt fel meri vetni. Érdekes, hogy amíg kivétel nélkül minden kétes ügyben, bíróság elé kerülő vitában, eseményben gondosan vizsgálni kell az összes körülményt, addig ebben az esetben annak felderítése, hogy az erőszak létrejöttét segítette-e maga az áldozat is, arról tilos beszélni. Vajon miért? Mert semmilyen rövid szoknya, vagy semmilyen még oly merész dekoltázs nem lehet ok, vagy mentség az erőszakra. Nem bizony! Mentség semmiképp, de okozati összefüggés bizony lehetséges, bárhogy próbáljuk letagadni. Ha egy nő kihívóan öltözködik – vannak akik ezt is kétségbe vonják, nem lehet kihívóan öltözködni (dehogy nem) –, vagy kihívóan viselkedik, minden harmadik nap más férfival fekszik le önszántából, ettől az erőszak bűne nem kisebbedik szemernyit sem, de a bekövetkezés, a megelőzhetőség esélye nagymértékben változhat. Miért csak itt nem tudjuk elfogadni az ok-okozati összefüggéseket? Nem sétálunk a világ szegénynegyedeiben drága fényképező géppel vagy vastag aranylánccal a nyakunkban, mert könnyen elvehetik tőlünk. Nem fürdünk bányatóban, folyóban, ha nem tudunk úszni. Ha népes, láthatóan ittas férficsapat közeledik az utcán, célszerű barátnőnkkel időben a másik oldalra átmenni, nem pedig hangosan a rosszallásunkat kifejezni. És ha léha nőnek öltözünk, előfordulhat, hogy úgy is bánnak velünk. Nem helyes, de nagyon könnyen előfordulhat. Előzzük meg a bajt, ha tehetjük.

Privát forradalom

Az, hogy jön a hó január közepén, az nem  meglepő, inkább belepő. Egyedül a BKV csodálkozik, hogy tud ez ekkora lenni? Rejszike nem ezt mondta.
Milyen jó nekem, hogy nem kell busszal mennem, ott a villamos meg a HÉV, azoknak a hó mitse.

Rögtön gyanús, hogy milyen üres a villamosmegálló reggel nyolckor. Vannak kitéve tájékoztató táblák, azok tartalmát szemüveg nélkül én soha meg nem tudhatom. Aztán megreccsen a hangszóró. Legyek türelmes és megértő, a villamos nem jár. Villamospótló busz jár. Valahol. Meg kell keresni, hol. Ott már ezren vagyunk a megállóban (becsült érték), beszivárgok a tömegbe, ami egy nagy köhögő, prüszkölő massza, miközben a cérna és a hó szakad. Az emberek munka helyett a buszmegállókban fertőzik rommá egymást, egyedül a mobil társaságok kaszálnak, senki nem bírja magában tartani, hogy tíz centis hó miatt a fővárosnak befellegzett. Tízből tizen telefonálnak, valaki stoppolni kezd. Addig stoppol, míg egy autó megáll, már indulna boldogan, mire rájön, hogy nem ő a kiválasztott. Három szerencsés beugrik a kollégájuk mellé az autóba és vihognak. Egy kis reggeli káröröm igazán jól tud esni.

Valamilyen okból a 32-es üzemszerűen járt, már a negyedik gurul el méltóság teljesen előttünk, a buszról az utasok lenéző pillantásokkal méregetik a helyben topogókat. 34-es és 106-os sehol. Pedig nem hegyi járat, még emelkedő sincs az útvonalán.

Jól van, mondom magamban, átmegyek a hídon gyalog. Hátha a HÉV jár.

Van annál kellemesebb, mint hóban gyalogolni. A híd egy részét letakarították a közmunkások, a nagyobb részét nem. Felveszek egy kényelmes tempót, és gyűröm a havat szorgalmasan. Egyszer csak valaki leelőz. Aztán még valaki. Aztán még harmincan. Gyakorlatilag mindenki.

Sebaj, szinte azonnal jön a HÉV, és elhatározom, hogy a megkutyálós fázisba lépek. Frontot nyitok a privát forradalmamnak: hősiesen, vállalva a nem csekély kockázatot, nem lyukasztok jegyet. Így vágok vissza a Birodalomnak, amelyik nem küldött értem se buszt, se villamost. Mindenkit megmustráltam, potenciális ellenőr után kutatva, sötétkék nadrágosok, zsíros hajúak, elhanyagolt fogsorral szerfelett gyanúsak. De aztán győzött a forradalom, diadalittasan, érintetlen jeggyel szálltam le a HÉV-ről Kaszásdűlőnél.

Igen, megcsináltam, ezt megérdemeltétek!

Este bemondta a TV, hogy egész nap ingyenes volt az utazás a tömegközlekedési eszközökön.
Ezeknek még bliccelni sem lehet.

 

 

Összeesküvés elmélet

– Mennyien vagyunk?
– Most lépjük át a hét milliárdot! És néhány éven beül lesz az kilenc is.
A két férfi kibámult a hatalmas üvegablakokon át a felhőkarcolókra.
– Kilenc milliárd? Ne hülyéskedj! Hogyan fogunk kilenc milliárd embert eltartani?
– Hogyhogy hogy? Sehogy! Tudod nagyon jól, hogy sehogy. Nincs elég víz, se elég termőföld, se elég fa, se elég…
– Hagyjuk ezt! Én is tudom, hogy mi nincs. Azt mondd, hogy mit csináljunk ?

Az alacsonyabb vállat vont és megigazította vagyonokat érő mandzsettagombját.

– Amit kell. A világ felének továbbra sem adunk tiszta vizet. Ahol mégis van egy kevés, ott azt mondjuk, hogy fertőtleníteni kell és beleszórunk valamit. Ahol bőven van víz, ott, a kipufogógázra kell rámenni. Az is sokat lendít a dolgokon, hogy azt esznek, isznak, amit mi adunk nekik. Észre sem veszik, napról napra szűkebb az érrendszerük. Ezzel a módszerrel még a kritikus határérték alatt tudjuk tartani az átlag életkort.

– A legolcsóbb, ha maguk végzik a feladatot nem?

– Természetesen!
A régi módszerek manapság jobban működnek, mint valaha: egy kis vallás, egy kis etnikai hovatartozás és legyilkolják egymást. Képesek azon egymásnak esni, hogy ki melyik csapatnak drukkol. Ideális!

– Aztán itt vannak a politikai pártok, akik fűt-fát ígérgetnek, aztán pont az ellenkezőjét csinálják. Ezzel is tömegeket tudunk kikészíteni.

– Az emócióban rejlő lehetőségek is határtalanok! Szeretni akarnak és azt akarják, hogy szeressék őket. Volt idő, hogy hellyel közzel sikerült is nekik, apu dolgozott, anyu gyereket nevelt, nagy család, nagy kohézió, valamit tényleg tennünk kellett. Elindítottuk a feminista mozgalmakat,  jöjjön az emancipáció! A nők már nem mosogatnak, hanem sziklát másznak és magányosan sírdogálnak karácsonykor. A férfiak meg bejárónőt keresgélnek a hormonháztartásukba. Így aztán mindannyian boldogtalanok, fizikailag is idő előtt tönkre mennek, akarom mondani még pont időben, nem kell nyugdíjat fizetni nekik.

– A megfelelő eszközöket kell megtalálnunk! Itt van például az autó. Imádják!
Elintéztük, hogy mindenki kaphasson jogosítványt, még azok is, akik saját bevallásuk szerint is teljesen alkalmatlanok a vezetésre. A haladás megengedett sebességét –  a biztonságosabb közlekedésre hivatkozva  – vég nélkül csökkentjük. Röhögnöm kell, amikor látom, hogy harminccal poroszkálnak a kétszáz lóerős kocsikkal! Az üzemanyagok árát pedig folyamatosan növeljük. Ezzel a pofon egyszerű módszerrel is milliók idegrendszerét tudjuk tönkretenni. Kicsit megfejeltük azzal, hogy minden kereszteződésbe lámpákat telepítettünk és szinte kivétel nélkül mindegyiknél meg kell állni. Ezzel is szépen keresünk, sokkal több üzemanyag fogy és garantáltan nem marad ép idegszál. Mehetnének persze hidrogénnel, vagy elektromos meghajtással, de ezt az olaj lobbi nem engedi. Ölnek, ha kell.

– Egy másik hatásos módszer a várakoztatás. Utálnak várakozni, így aztán jól megvárakoztatjuk őket ahol csak lehet. Volt idő, hogy éveket vártak egy kocsira, telefonra. Ma már ezt sajnos nem tudjuk tartani, de ott vannak nekünk az ügyintézési határidők, hivatalok, posták, orvosi rendelők, bevásárló központok, piros lámpák, menetrendek, országhatárok. Egyfolytában várakoznak és közben eszi őket az ideg. Várják a szebb jövőt, amikor majd nem kell várni.

– Nem csak autózni szeretnek, hanem beszélni is!

– Hála az Úrnak, imádnak trécselni. Csináltunk nekik mobil telefont, szarba se kerül az előállítása és aranyért adjuk, mégis képesek évente lecserélni. Ez az egyik legjobb bevételünk. Akinek nincs újabb és újabb készülékre pénze, annak oda adjuk ingyen, és ezer évig fizettetjük vele a havidíjakat úgy, hogy közben naponta pépesre sugarazzák vele a saját agyukat. Nagyon praktikus.

– A dohányzást is szigorúbban kellene tiltani! Minél jobban tiltjuk, annál dacosabban szívják. Így számolatlanul dől a pénzt, és a hatvanat is alig érik meg.

– Piálni is szeretnek!

– Naná! Ki lehet ezt józanul bírni?

– Kapnak tablettás bort meg főzhetnek maguknak házi pálinkát. Nem kell beavatkoznunk, önjáró a dolog.

– A baj az, hogy mi hiába teszünk meg mindent, ezek szívóskodnak. Ragaszkodnak a kis nyomoronc életükhöz. Elkezdtek edzésre járni, meg kocognak, meg nyúltápot esznek. Igaz, hogy azt is mérgezzük, de már immunisak. Fölmennek a hegytetőre, de rosszul vannak a friss levegőtől és beállnak a turista busz mögé kipufogó gázt szívni. Lassan agyon verni sem lehet őket.

– Velünk nem szórakozhatnak! Ami megmaradt fa, azt kivágjuk, kíváncsi vagyok mit szívnak majd levegő helyett?

– Az azért nekünk is gondot jelenthet!

– Mit gondolsz miért ölünk dollár milliárdokat a Mars programba te kis butus?

 

Boksz sirató

Muhammad Ali és Joe Frazier meccsét 1974. január 28-án játszották és még 2005-ben is ki volt plakátolva a helyszínen a Madison Square Gardenben. Joe Luis, a Barna Bombázó még a legelvakultabb KKK tagoknak is fejtörést okozott: utálni kellett, mert fekete, és egyben imádni, mert istenáldotta tehetség, aki legyőzte a nácik által propaganda célokra felhasznált Max Schmelinget. Ilyen fontos volt akkoriban a boksz. Felejthetetlen bajnokok sora szerettette meg a sportot a siheder néppel, akikben túltengett a tesztoszteron és ki tudja hány kacskaringós út vezetett a börtön helyett a ringbe, a dicsőség felé.

Ma máshogy van.

Van ugyan bokszklub, ring, meg minden ami kell, de már nem a versenyző a legfontosabb tényező, hanem a promóter. Tudod ki ő? A promóter egy zseni! Szervez neked meccseket, és olyan ügyes, hogy mindig olyan ellenfeleket talál neked, aki attól is hanyatt esik, ha az edződ legyez téged egy törölközővel a sarokban. Ha egyszer sem találod el, akkor is elfekszik a harmadik menetben. A promóter ebbe még nem sokat feccöl, lemegy a kocsmába, kinéz valami tetkós hájtömeget, ígér neki száz dollárt és megvan az ellenfeled. A zsenialitása ott izmosodik, hogy össze tud csődíteni sok ezer embert, akik fizetnek azért, hogy nézzenek téged meg a hájtömeget, ahogy bohóckodtok. Rászánják a szabadidejüket, a szombat estéjüket a semmire. Ráadásul a promóter még különféle TV társaságoknak is el tudja adni a közvetítés jogát – mondtam, hogy egy zseni – így akár milliók nézhetik a semmit. Ezt hívják felhozó meccsnek. Én is leigazolt, alapító tagja vagyok annak a Tulok Sportkörnek, ahol a kötelezően agylágyult tagok hajlandók éjjel fél háromkor a TV előtt ülni, hátha kifognak valami nézhető bokszot. Néha egy-egy Manny Pacquiao vagy Amir Khan tartja bennünk a lelket, de többnyire Klicskókat látunk, akik Klicskosan küzdenek: bal, bal, bal, bal, bal-jobb, átölel, bal, bal, bal, szünet. Vagy ott van egy másik – nem sportoló, sportölő – két és fél méter magas Gólem keletről, csipetnyi Godzilla betütéssel , akit baseball ütővel sem tudnak megverni, mert elveszi tőlük és kipiszkálja vele a fogát.

Divat manapság az *agár a ringben* nevű, taktikásnak csúfolt harcmodor is. Ezt a sportriporterek (főleg az Eurosport Horváth Ferije) előszeretettel hívják briliáns védekezésnek. A ravasz bokszoló egész mérkőzés alatt egyes egyedül arra koncentrál, hogy az ellenfele ne kerülhessen másfél méternél közelebb hozzá. Nem elhajol az ütések elöl, hanem elfut. És most jön a – szó szerint – utolérhetetlenül nagy ötlet: időnként beugrik az általa demilitarizált övezetbe és bokszkesztyűn üti ellenfelét. Vagy könyéken. Nagy ritkán fejen. Aztán futás! Ezt megcsinálja menetenként kétszer. A pontozóknak pontozniuk kell, ő ugye ütést nem kapott, mert nem érték utol, ő viszont néhányat odasózott, tehát övé a menet. *Nem tudja lezárni az útját * mondja Ferkó és nem jön rá, hogy kordonnal sem lehetne körbekeríteni, mert az ipse átugorja és elszalad. Tüdeje az van, oda-vissza futja a Maratont! Így is lehet ma bokszmeccset, bajnoki címet nyerni. És mivel a boksz-szakma mindezeket hagyja, bátorítja, a sportolók egyre pofátlanabbak. Szerintem pedig aki futóversenyt rendez a ringben, attól menetenként le kellene vonni egy pontot. Aki futásban jó, menjen atletizálni. Aki jól csűri-csavarja, az legyen inkább ügyvéd. Nem kényszerít senki, otthon is maradhatsz. De ha kesztyűt húzol és kiállsz, akkor küzdjél bakter, ne szaladj el!

A versenyzők is hozzáteszik a firnyákságaikat a sportág lezüllesztéséhez. Amikor valaki halálosan elfárad és úgy érzi nem fogja talpon kibírni a következő menetet, akkor elkezdi kamatoztatni az amatőr színiiskolában tanultakat. Amikor az ellenfele kicsit mélyebbre üt, vagy összekoccan a fejük, akkor összeesik, levegő után kapkod és eljátssza az agyhalált. Ugyanilyen jó az *ÁLLJ* után bekapott ütés. Ha az ellenfél mafla és még besuhint egyet *ÁLLJ* után, fájdalmas arccal elterülsz, percekig meg se mozdulsz és ellenfeledet diszkvalifikálják. Mit mondasz? Hogy az egész sportot nem erre találták ki? Hogy itt állítólag küzdelem folyik, arcomba be – arcodba be, győzzön a jobb? Birkabácsi te! Puha még a fejecske teteje? Kit érdekel a küzdelem meg az ilyen faszságok? Virítsd a lóvét! Ez az, ami számít!! Győztes van meg vesztes. Lehet, hogy húsz év múlva úgy szól majd valamelyik visszaemlékezés, hogy *vitatható körülmények között szerzett XY bajnoki címet* de ez kit érdekel? Te nyertél és vitted a bajnoki övet meg a ZSÉT!

Végül nézzünk pár sokatmondó bokszoló becenevet:

Bostoni Terror (Sam Langford), Barna Bombázó (Joe Luis), Hóhér (Bernard Hopkins), Tigris (Dariusz Michalczewski), Herceg (Naseem Hamed), Panamai Hurrikán (Roberto Duran), a Keleti Szörny (Valujev).

Madár. (Madár)

Vadkelet

K.J. 23 évesen költözött egy 34 négyzetméteres kulipintyóba, ami egy százötven négyszögöles telek közepén állt.
Kicsit szűkös, kicsit dohos, de az első saját otthon! Óriási volt az öröme.
Hat hónap csinosítgatás, rendezgetés után lelketlen emberek fényes nappal kirámolták az egész házat. Épp, hogy a bútorok megmaradtak. A kiérkező rendőrök megkérdezték, hogy van-e riasztó.
Nincs, arra már nem futotta.
Aki csóró, az ne lakjon családi házban – ezt a helyszínelő tiszt jegyezte meg pofátlanul.

A környezetemben az utóbbi két évben a következők történtek:

J.Zs. munkahelyén valakik lángvágóval kinyitották a páncélszekrényt, ami nem volt könnyű feladat, igazi, békebeli mackó volt, vastag páncélzattal, sóderszigeteléssel, egyebekkel. Két hétig olyan füstszag volt az irodákban, hogy besárgultak a fikuszok. A fickók gondolom nagyokat káromkodtak, amikor megszámolták a lét: zsákmányoltak vagy 30 ezer forintot. Nagy maci, kicsi málna. Rablás ide, rablás oda, tudtunk nevetni.

Ugyaninnen valaki az egyik íróasztalról elemelt egy sluszkulcsot és a rajta lévő márkajelzés alapján elvitte a parkolóból az autót.

A saját autómra valaki hosszú ideig rájárt, amit bennehagytam azt elvitte. Egy jó kis rádiómagnó és egy komplett barkácsfelszerelés volt az első zsákmánya, később minden olyat beletettem, ami már nem kellett: Rakéta porszívót, törött teniszütőt, lyukas zoknit, miegyebet. Ezeket is elvitte.

A nyáron az unokatestvérem édesanyjának balatoni nyaralóját fosztották ki fényes nappal, azalatt a kettő óra alatt, amíg ők a vendégeikkel lementek a partra.

Három hete a kollegám, egy hete a Kedvesem autóját lopták el. Hogy kinek kellhetett egy szervo nélküli hatéves Fiat, el nem tudom képzelni. Ha már valaki kockáztat, vajon miért nem egy olyan autót lop, ami ér is valamit? Remélem izomlázat kap, amikor tekeri a kormányt.

Mit gondoltok hányszor lett meg a tettes? Természetesen egyszer sem. Hát nem egyszerűbb elszállítani Suzukis Józsibácsi kisautóját, nézegetni az izzókészletet, meg vizslatni, hogy nem járt-e le a semmit nem igazoló zöldkártya, amit néhány összegyűrt bankó ellenében úgy adnak ki, hogy rá se néznek az autóra?

Reggel ellopták a bejárattól azt a fém megállító táblát, amire a szolgáltatásaimat írtam ki. Nincs pénzem arra, hogy százezrekért hirdessek a lapokban vagy a közterületen, ezért választottam ezt a viszonylag kevesebbe kerülő módszert.
Úgy látszik valakinek még táblára se volt pénze.

Következő oldal →