Kacsatojás

Válasz szeretettel a lányomnak arra a felvetésére, hogy miért nem foglalkozom többet az unokákkal.

Az én nagyapáim – sem az apai, sem az anyai ágon – tulajdonképpen szóba sem álltak velem.
Nemhogy nagyapa hátán lovaglásról, bajuszhuzogatásról, vagy valamiféle puszipajtáskodáról nem lehetett szó, de azon kívül, hogy az anyíídat tééé, nemigen mondtak mást nekem (se). Ha mégis akadt közölnivalójuk, akkor azt a nagymamának mondták, szóljon a pulyáknak, hogy ezt meg azt ne csinálják, de azt aztán végképp ne! Hadseregekben van ez így ma is, szerte a világon: a tiszt nem szól a katonához, odáig nem alacsonyodik le, a parancsot az őrmesternek mondja, az meg szinkrontolmácsolja a katonáknak. Ahol 6-8 gyereket kellett felnevelni, és főleg a pusztavidéken, az apának olyan tekintélye volt, hogy szólnia se kellett, ha valamelyikük nem úgy cselekedett, vagy nézett, ahogy azt a család feje elvárta volna. Elég volt a szemével villantania, és meghátrált a legvadabb gyerek is. (Olykor persze egy jó fűzfavessző is segítette a tekintély formálódását.) El tudod képzelni, mennyire örült a nagypapa, hogy Pestről a purdék rászabadulnak a portára, visítva bámulnak egy egyszerű tyúkot, ahogy az udvaron unottan kapirgál, széttúrják a nehezen összerakott kukoricagórét és meglovagolják a kandisznót.
Vajon zavart az engem, hogy nagyapáim szóra sem méltattak? Hogy csak egy voltam az udvaron kuruttyoló izgága, ugrabugra békahadból?
Nem.
Engem a nádas érdekelt, ahová bevettük magunkat, ahol az éles nádlevél rovásírást vagdosott a lábunkra, ahol fészken igazi kacsatojást láttam, és kiváncsisággal vegyes félelemmel nézegettem körbe-körbe: jön-e a nádifarkas, vagy valami hasonló félelmetes fenedvad. Egyszer jól elkószáltunk, alig találtunk haza, közben bőrig áztunk, halálosan elfáradtam és a vastag dunyhákba merülve egyik nap kora délutántól másik nap délig egyhuzamban aludtam. Ennek a mindent kielégítő, nyugodt, mély, nyálcsurrantó alvásnak a titkát keresik a népek a Csendes óceántól Murmanszkig, magasan képzett pszichiáterek bőrbevonatú kanapéin. (Ez az élmény velem sem fordult elő soha többé.) A Mamóka férje elvitt minket traktoron a gazdaságba, a fákon roskadoztak a yonatán almák és olyan almaillat volt, hogy az *ambipurc* húsz kutatóval és egy jól felszerelt kísérleti laborral sem tud még hasonlót sem előállítani. A Bakos nagyapa szívesen rúgta a homokos konyhaföldet boros jókedvében, olyankor nem volt tanácsos okoskodni vagy ellentmondani, (máskor sem), a Kiss nagypapa pedig ahogy pöfékelte gyökérpipáját, az ujjával tömködte szorosabbra benne a parazsat és időnként tréfából a csupasz lábszárunkra suhintott az ostorával.
Izgatott ez engem?
Nem.
Engem a három házzal arébb lakó Nusika izgatott, aki megismerkedésünk második estéjén a legtermészetesebb mozdulattal simította végig a rövidnadrágom elejét. Ez annyira újszerű élmény volt, hogy zavaromban még a templomba is elkísértem, ahol a pap ottfogot ministrálni és ahol rögtön meg is gyónhattam volna egyátalán nem szeplőtelen gondolataimat. Láthatod, bár nem volt a nagypapákkal való viszony sem felhős, sem felhőtlen, mégis betöltötte funkcióját, olyasmik történtek velem, amik csak a nagyszülőknél történhettek meg. Nem emlékszem a három éves koromra, azt sem tudom, hogy akkor éltem-e már :) Nagyon valószínű, hogy sorsomat nem befolyásolta döntő mértében, hogy a kettő nagypapával összesen húsz egyszerű mondatot nem beszéltem. Úgyhogy csak türelem, mindennek eljön az ideje, biztos vagyok benne, hogy a te srácaidnak is meglesz majd általam a maguk kacsatojása, almaillata, Nusikája.