Sava-borsa
Fakenuval vizet szelni, parázs mélyét megbámulni, agyagtálból popcornozni, egy életre megtanulni, okosabbtól megfogadni, ismeretlent felfedezni, kecsketejet reggelizni, lyuk nélküli zoknit húzni, szeretővel megizzadni, tiszta vízzel lefürödni, meleg paplan alá bújni, idős embert megtisztelni, szép helyekre megérkezni, jó barátot látogatni, bőrcipőben sétálgatni, eredménnyel befejezni, megkeresett pénzt számolni, önzetlenül segíteni, gitár húrját megpengetni, többiekkel énekelni, félénken, de odanyúlni, nyári fényben napoztatni, vasbográcsban tűzön főzni, csillag teli égre nézni, utolsónak ásszal ütni, hegytetőről láblóbázni, friss levegőt beengedni, barlang mélyén zseblámpázni, sima úton száguldani, igazira rátalálni, focimeccsen nagy gólt lőni, csinos lánynak füttyenteni, érdemesre emlékezni, öregen is képes lenni, alvás előtt megcsókolni, jó előre megérezni, mezítláb a fűre lépni, parancs ellen lázadozni, gondot és bajt kikacagni, kegyelettel megőrizni, emberfajhoz méltó lenni.
Revans
Megpróbálom érteni az érthetetlent, hiszen amíg nem kapok válaszokat a miértjeimre, a dolog folyamatosan bosszant és baljós árnyakat vet a hétköznapjaimra. (Az ünnepnapjaimra nem, azt gondosan őrizgetem.)
A rombolásról beszélek, amely úgy tűnik teljesen céltalan, hasztalan, mégis megemészthetetlen adagokat kapunk belőle nap mint nap. A buszmegállók üvegtábláit, amelyek az utasokat védenék a széltől-esőtől, láthatatlan kezek-lábak folyamatosan összekenik, összerugdossák, összetörik. Ha találnak ott világító reklámtáblát, akkor azt is.
Kocsikat karistolnak össze kulccsal, buszok, villamosok üléseit vagdossák fel késsel, épületek falairól letépik a burkolatokat, kidöntenek, letörnek elhajlítanak, és közben szemetelnek esztelenül és végeláthatatlan mennyiségben.
A festékkel mindent összefújók, meg a temetők sírköveit szétdúlók ugyan próbálják beágyazni a dolgot valami féle politikai-művészi masszába, de ezek meglehetősen álságosak. Ahol barbárság és a rombolás van, ott barbárság és rombolás van.
Hagyjuk most az örökletes tulajdonságokat, a nehéz gyerekkort, a túl szigorú apákat, az alkoholt, a libidó aktuális állapotát, vagy azt, hogy valaki annyira szereti a elmúló-pusztuló dolgokat, hogy az újságolvasást is mindig a halálozási rovattal kezdi.
Nem arról van-e szó, hogy az egyén egyszerűen revansot vesz az őt ért – vélt vagy valós – sérelmekért. Nem tudok olyan társadalomról, amelyben mindenki jólétben, elégedetten és boldog nyugalomban él(t). Egy Marx nevű szakállas álmodott ilyesmiről, akadtak is követői, de aztán a dolog nem jött be. Nem kicsit, nagyon!. Marx nem számolt az emberek szerzési-birtoklási vágyával. Hajlamosak vagyunk a szépre-jóra, ha tele a hasunk, ha kb. ugyanúgy élhetünk, mint barátaink, szomszédaink, kollégáink, ha évente legalább egyszer elmehetünk tengerre-szigetre, ha törődhetünk a munka mellett kicsit a hobbinkkal is, és ha úgy érezzük, megkapja az isten ami az istené és az ember ami az emberé. (Feldobom a pénzt Drága Istenem, tartsd meg amennyire szükséged van, a többit elteszem én.)
Amikor már egy koszladt Wartburgot sem tudunk fenntartani, amivel kimehetnénk kedvenc pecahelyünkre, ahol egy kukoricagyurmás vödör és egy fél láda sör társaságában végre kicsit közömbösebben és nyogodtabban nézhetnénk az egyébként is únt és megvetett világra, amikor azt látjuk, hogy nálunknál semmivel sem okosabb, és nem is képzettebb honfitársaink olyan házakban élnek, melyekbe mi csak levett sapkával merünk belépni, olyan kocsikkal járnak, melyeket mi mindig alázatosan előre engedünk, (ha nem, akkor előremennek erővel), ha észrevesszük, hogy egy-egy felettébb törvényes, de pofátlanul etikátlan ingatlan eladáson többet keresnek, mint amennyit mi két életünk során sem tudnánk összespórolni, akkor az ember a beállítottságától és az elkeseredés fokától függően csendes és passzív, vagy hangos és esztelen rombolásba kezd.
A pizzafutár simán ráköp a kajára, ha a kuncsaft soha nem ad borravalót, de a kiszállítási időt stopperral ellenőrzi.
A buszvezetőnek a főnökei elmagyarázták, hogy ha már csenget és indulna, de látja, hogy valaki lohol a buszhoz, várja meg, mert 320 ft-os jegyárak mellett ez már így illik. Ezzel tulajdonképpen az egyetlen játékszert vették el tőle, amivel még elviselhető volt a minimális pénzért vállalt strapa, a tönkretett hétvégék és ünnepek, az ébrentöltött éjszakák és a kocavezetők és tarkopasz BMW-sek között eltöltött munkaidő.
Micsoda gyönyörűség volt a sok tulok orrára rácsukni az ajtókat! Megvárni azt a pillanatot, amikor a nyugdíjas a köszvényes lábát pont emelné a lépcsőre, és akkor zutty, csuktam, mentem. Most már szinte semmi nem maradt neki! Így most kénytelen nagy gázzal indulni, és padlófékkel megállni, bukik előre-hátra a sok vén nyugger, valahogy mégis csak meg kell mutatni, hogy ki az úr az aszfalton. Aztán ha az utasok panaszkodnak a forgalmi irodán, akkor majd a következő kört tyúklépésben teszi meg. Háromszor lesz drágább a gázolaj, mire a következő megállóhoz ér. Ráér, hosszú műszakban van.
Aki az általános iskola után szakmunkásnak tanult, mert középiskolába nem vették fel, zsigerből utálja az érettségizetteket. (Otthon lapított a sok kis köcsög, amikor mi már az üzemekben meg a mester mellett melóztunk.)
Az érettségizettek szerint azoknak sikerült leginkább diplomát szerezniük, akik nem jártak randikra meg bulikba, mert olyan rondák és ostobák voltak, hogy velük nem randizott vagy bulizott senki, csak a nagy seggük volt meg, amivel ültek a könyvek fölött. Magoltak és magoltak, felét sem értették, de mégis csak lediplomáztak, jó nagy seggfej főnökök lesznek nemsokára.
Akiknek pedig se megrendelőjük, se főnökük, se munkájuk, se feleségük, se hitük, se hazájuk, se szemfedőjük nem lesz egészen biztosan soha, tehetetlen dühükben ők fogják felrugdosni a kukákat, letépni a táblákat, összezúzni az üvegeket, összetaposni a falakat, tarolnak le füvet, virágot, vizelnek komoran paloták gránitos falára.
Létezésüket nekik is bizonyítaniuk kell.
Viselj rám egy kicsit gondot
Pasit akarsz? Olyat, aki sokáig melletted marad?
Itt a recept:
Viselj rám egy kicsit gondot!
Ne ügyeld azt, amit mondok,
de ha elszakad az ingem,
foltozgasd meg, szeress engem!
Párosítsd meg a harisnyám,
tartsd a szobám mindig tisztán,
reggelimet készítsd tejjel
s kínálj magad mellett hellyel.
Minden napra főzz ebédet,
csak azt, amit a szegények,
de amit adsz, kedvvel adjad,
mintha adnád tenmagadnak.
Ha anyámra emlékezném,
mint az árnyék simulj mellém,
s amit ő is adna mostan,
te is add, de százszorosan!
Hogyha volnék nyughatatlan,
takarjon be puha paplan,
vesd meg ágyam, s észrevétlen
simogass meg a sötétben.
Hogyha volnék tele sebbel,
kenni testem ne feledd el,
hogyha volnék mint a poklos,
légy hasonló orvosokhoz,
hogyha volnék kitaszítva,
rejtekedbe fogadj vissza,
hogyha volnék immár halva,
büszkén fektess ravatalra!…
Jutalmad tán semmi lészen,
csak én leszek, de egészen,
fejtől lábig, szívtől szájig,
minden birtokoddá válik.
Elfeledném az anyámat
s már csak téged akarnálak
ébren, alva… szólva, némán…
hogyha gondot viselnél rám.
(Szemlér Ferenc)
Csönd
Maga baszott bele a hátamba – harsogja a jólfésült apuka, aki az imént szállt fel a buszra tíz év körüli gyerekével.
– Dehogy basztam a hátába – érkezik az öblös hangú ellentmondás, maga tolatott bele az öklömbe.
– Dehogy én tolattam, maga lökött hátba!
Az apuka úgy ugrott fel a buszra, mint egy puma, látszott, helyet akar szerezni mindenáron.
Micsoda csalódás, az ember gyors, ruganyos, határozott, aztán ott a sok üres hely, nincs kivel harcolni.
Vagy mégis? Hetven körüli öregúr, aki ellent mer mondani.
– Maga csak ne magyarázzon, maga ingyen utazik! – jön elő egy meglepő érvvel az apuka.
– Igen, hatvannyolc elmúltam, ingyen utazom! – tölti be most már az egész buszt az öblös hang, azért még nem kell az öklömbe beletolatni!
– Hagyja már az öklét, mert mindjárt előveszem és is az enyémet – ijesztget a jólfésült.
– Csak nem verekedni akar? – kérdezi a nyugdíjas és harsányan felnevet, érezni, hogy kicsit most megijedt.
– De, hétfő reggel van, maga lenne a negyedik, akinek nekimegyek – jön a humorosnak szánt válasz.
– Na akkor jól van – mondja az öreg, látszik, hogy maga jó apa, jóra tanítja a gyerekét!
– Jóra bizony! Mindig mondom neki, a cigányt taposd el! Ezt mondom neki mindig.
– Fél maga azoktól – provokálja az öreg.
– Én ugyan nem!
– Dehogy nem, a magyarok félnek a cigányoktól!
– Akkor én nem vagyok magyar!
– Idehallgasson, maga tanult ember, ez a cigány dolog azért nem ilyen egyszerű!
– De nagyon egyszerű! A cigányok, a zsidók meg ez a sok bevándorló! Ezek csinálják azt a rengeteg bajt! Kettőt le is rokkantottam, a büdös anyjukat, amikor megtámadtak, de az ügyész rendes ember volt, önvédelemnek vette.
A két ember hangja sodródik végig a buszon, megrezegteti a dobhártyákat, a hallójáratokon át gondolattá formálódik. A csukott szájakon azonban nem jön ki hang. Ránk telepszik a csönd.
Én kicsit szégyellem.
A tolvaj
A fickó öles léptekkel halad el a medence partján, majd határozott mozdulattal kapja le a fém akasztóról és teríti magára a fürdő köpenyemet. A köpenyem zsebében a zsebkendőm és a hotelszoba kártyám. Megrémülök. Kártya nélkül nem tudunk majd bemenni.
Már percek óta figyelem ezt az embert, az előbb is itt ácsingózott a rengeteg, egymásra akasztott, teljesen egyforma fehér köpeny előtt és a fejét vakarta. Aztán néhánynak beletúrt a zsebébe, hátha ráakad valami ismertető jelre. De lehet, hogy csak csórna valami használhatót. Figyeltem, mit vesz ki a zsebekből, de nem nyúlt semmihez, csak értetlenül széttárta a karját és eloldalgott.
Néhány perc múlva visszajött! Nem bizonytalankodott, szinte oda sem nézett, határozott mozdulattal kapta le az előre kiszemelt köpenyt – történetesen az enyémet – és vitte.
Kiugrok a medencéből, egészen jól működik a térdem, a bokám, minek nekem gyógyvízben ücsörögni, ha így ki tudok ugrani valahonnan.
Pillanatok alatt utolérem a tolvajomat, aki meglopni készül éppen.
Már az érkezéskor aláírattak velünk egy papírt, hogy amennyiben távozáskor nincs meg hiánytalanul a törölköző, vagy a köntös, akkor ki kell fizetni. A köntöst 10 ezer forintra taksálják. Ebben nyilván a büntetés is benne van, kinek érne meg 10 ezer forintot egy agyonhasznált fürdőköntös, amelyik úgy el van szabva, hogy kb. mellbimbó magasságban tudom csak megkötni magamon.
– Ez nem a maga köntöse, hanem az enyém – mondom neki komoly arccal, adja vissza!
A medence közönsége nézi a jelenetet, roppant kínos az egész, az emberem magyarázkodik, hogy ez az övé, de én nagyon határozott vagyok, ő egyre bizonygatja, hogy de hát ő odatette, ahonnan levette, de azért közben már veszi le magáról és odaadja. Mondom neki, hogy már figyelem egy ideje, ahogyan turkál a köntösök zsebében. Negyvenes cigány ember a tettes, rögtön mindenki együtt érez velem. Ráadásul azzal vág vissza ingerülten, hogy akkor mondjam meg, hol van az övé. Honnan tudhatnám, mondom teljes joggal, talán ahová tette. Ő oda tette. De ez az enyém. Benne van a szobakártyám a zsebében. Erre aztán nincs mit mondani.
Legközelebb az étkezőben találkozunk, ingerülten néz rám. Engem is bánt a dolog, fiatal felesége, kicsi gyereke nézte végig a jelenetet. Apát tolvajnak nézik. Pedig ő csak megpróbálta visszaszerezni, amit elvettek tőle. Hogy ne neki kelljen fizetnie.
Hamar eldöntöm mit fogok csinálni.
Másnap, amikor megyünk le a medencékhez, pont szembe jönnek velünk. Az egész család, mindenkin fürdőköntös.
– Meglett végül? – kérdem barátságosan. Hálás a lehetőségért, rögtön elmondja, hogy maradt egy köntös a placcon, csak nem az övé, az övét a kártyával együtt elvitte valaki, azt most majd neki kell kifizetnie.
– Én is ezért ijedtem meg, mondom neki, a kártya nélkül nem tudtam volna a szobámba bemenni.
És akkor elnézést kér.
Nem történt semmi, mondom megkönnyebbülten.
Békességben nyaralunk tovább.
A legszerencsésebbek között
Az egész olyan, mint egy nagy rinya-tanya. Hol ezért rinyálsz, hol meg azért – mondja kedves és őszinte ismerősöm, aki olvasgatja a blogomat.
Ráadásul csupa lényegtelen dolog, hogy szemetelnek, hangoskodnak, meg hogy pofátlanok az emberek. És akkor mi van? Öreg emberek halnak meg úgy, hogy életükben egyetlen éjszakát sem aludtak rendes ágyban. Kontinensnyi területeken nincs víz, nincs étel, vagy egyik sem. Te meg a vasárnap délutáni alvásodért aggódsz?
Tudom, hogyne tudnám, hogy ezek nem komoly bajok.
Sokkal jobb, ha óbégatnak, mint ha a vasat mártogatják belém, beléd. Ha egymásba… Esetleg.
Csak hát ez a sok kis lényegtelen pillanat megkeseríti a mindennapjainkat. Nem úgy, hogy depressziós leszel, vagy ilyesmi, csak gondoskodik róla, nehogy túl jól érezd magad. Ne kérdezd, hogy kell boldognak lenni, a boldogság nem egy permanens valami, hogy egyszer csak eljön egy péntek délután, és attól fogva boldog vagy, bár speciel én tényleg minden péntek délután boldog vagyok, a péntek délután a legjobb időszaka a hétnek. Ígérete a a későig alvásnak, a szombat reggeli tojásrántottának, a gondtalanság, a közös örömködés, a szelídebb város ideje. Kiszabadulsz a zöldbe és belélegzed amit az erdő kilélegez. Ráadásul még egy egész hetet sem kell várjak a következő péntekre, mert a szerda is péntek, amikor a barátokkal sportolunk, röhögcsélünk, ökörködünk.
Hányszor gondoljuk, hogy milyen jó lenne nyerni a lottón, aztán gondtalanul élni. Szerintem a francokat. Nem csak a nagy ház, a szép kocsi, meg a nagy utazások jönnének, hanem a nagy gondok is. Hogy kinek mennyit adj ahhoz, hogy se irigynek, se hülyének ne tartsanak. Apropó irigység: tudod miért nem mondhatja senki, hogy köszöni szépen, jól van, mindenki egészséges, a családban kevés a veszekedés, a fizetés megfelelő, még félre is lehet kicsit tenni, a gyerekek szorgalmasan tanulnak, úgyhogy sínen vannak a dolgok? Mert kiirigykednék a világból. Lehetsz olyan ember barátja, akinél minden rendben van akkor, amikor téged megölnek a gondok? Semmiképp. Így aztán csak éppen annyival több jó dolgot közlünk magunkról a sok panaszkodás közben a másikkal, hogy érezze: nekünk azért kicsit jobb, mint neki.
Egészen egyszerű elégedettségi fokmérő annak a kérdésnek a feltevése, hogy kivel cserélnél legszívesebben? Ha nem csak a telke, a háza, vagyona lenne a tied, hanem az anyósa, a konkurense, az idegrendszere is! Rájössz, hogy senkivel! Hát akkor?
Persze, hogy nem mer az ember elégedett lenni, amikor tudja, hogy az elégedettség kézen fogva jár az önteltséggel, annak érzésével, hogy az a sok jó, amit kapunk, az jár nekünk, megdolgoztunk érte. És másoknak csak azért nem sikerül, mert szerencsétlen hülyék. Ahogyan ezek a gondolatok elhatalmasodnak rajtunk, biztosra vehetjük, hogy a dolgok hamarosan rosszra fordulnak. Aki nem tud a jó sorsával alázatosan bánni, aki nem ismeri fel az egyszer lent, egyszer fent törvényszerűségét, az biztosan elbukik.
Lehetünk-e elégedetlenek akkor, amikor egy olyan európai közösségben élünk, amelyik benne van abban a 10%-ban, akinek a legjobban megy a sora az egész világon. Olyan gondjaink vannak, hogy az olívabogyó paprikával, feta sajttal vagy hámozott mandulával legyen-e töltve. Hogy a 37 féle ásványvíz közül melyiket válasszuk? Megérdemeljük, ha nem tudunk elégedettek lenni.
Pedig milyen egyszerűnek tűnik.
Miből állna, ha nem dobálnánk a földre azt, ami éppen feleslegessé vált? Cigarettás dobozt, zsebkendőt, csokis papírt, PET palackot?
Csendesen beszélnénk, hajnal 4-kor is, amikor csak mi vagyunk az utcán.
A külső sáv is megfelelne nekünk, menjen, akinek sietősebb a dolga.
Meghallgatnánk és megértenénk a mások véleményét is.
Kivárnánk a sorunkat.
Nem nyúlnánk ahhoz, ami nem a miénk.
Rendet raknánk magunk után.
Nem csak kapni szeretnénk, hanem adni is.
Ha csak ennyicskét sikerülne elérnünk, sokkal jobban tudnánk élvezni mindazt, ami
valami irdatlan nagy szerencse folytán nekünk megadatott.
De nem. Itt még nem tartunk. Messze nem.
De addig sem hagyhatjuk, hogy az apró, hétköznapi visszásságok tönkre tegyék az örömünket.
Csalánverés
Miért ne szeretném a kutyákat?
Szeretem őket.
Úgy tudnak örülni, úgy tudnak ragaszkodni, ahogy az emberek csak kevesen.
Olykor büdösek, nyálasak és legszívesebben akkor nyalnak képen, miután jól körbenyalogatták a saját segglyukukat, mégis szeretem őket.
Én a kutyás embereket nem szeretem, akik a kutyából csak a lelkes farokcsóválást igénylik. Azt, hogy be kell oltatni, rendszeresen fürdetni kell, sétáltatni kell és össze kell szedni utána a kutyaszart, azt már nem annyira szeretik. Ők a mások kárára szeretik a kutyát. Ha a kutya őrjöng otthon, mert egyedül lett hagyva egész napra, azt a körülöttük élők hallgatják. Az éjszakások is, akik nappal aludnának.
A négy fal közé bezárva az állat is szenved, így a kutyatartás tulajdonképpen senkinek sem jó, csak a gazdinak, aki igényli az esti farokcsóválást. Ha valaki ezt szóvá teszi, akkor az illető nem azt szűri le az egészből, hogy ő egy önző dög, hanem azt, hogy van, aki nem szereti az állatokat. Az meg má’ milyen ember?
A házunkban a másodikon él egy család, akik nagyon szeretik a szépet, ezért a folyosói rácsra virágládákat szereltek. Virítanak a muskátlik. Gondozzák is rendesen, öntöznek, kertészkednek, az elszáradt részeket pedig levágják és leszórják a földszintre. Aki megy haza, át kell gázolnia a komposzt hegyen. A kedves szomszéd a szépet csak a saját ajtaja előtt szereti, a két emelettel lejjebbi állapot már hidegen hagyja. Esetleg lemenne és összesöpörné amit odaszemetelt? Eszébe sem jut. Azt más dolgának érzi.
Egy másik galamblelkű lakó a madaraknak tesz ki napraforgó magot, hogy ne éhezzenek. Rendes ember. Aztán a madarak nem csak esznek, hanem meg is fürdenek a magokban. Az egész folyosó csupa szétszórt szotyihéj. Azt már Vajszív nem takarítja fel. Annyira kimerül a jószívűségben, hogy többre már nem futja az erejéből. Majd mi összesöpörjük, ezzel vállalunk részt a madarak etetéséből.
A szőröshasú, köpcös rohamsisakos, aki összegyűjtött másfél milliót egy dögös motorra, nem tud megelégedni azzal, hogy csak itt-ott bámulják meg a gépcsodát. Ha már ennyit belefeccölt, bámulja meg minden köcsög. Kiszereli a kipufogóból a hangtompítót és úgy szambázik fel- s alá, zörögnek az ablakok, vijjognak az autóriasztók. Megkérdeztem egyszer egy ilyen fazont: miért jó neki, hogy megsüketül a motoron? Azt válaszolta, hogy biztonsági okokból. Az autósoknak hallaniuk kell, hogy ő jön, mert különben naponta elgázolnák. Mennyire hajánál fogva előrángatott magyarázat! Tehát aki nem úgy bömböl a motorjával, mint egy kétszáz tonnás repülő, azt minden nap felborítják! Marhaság! Szerencsére ezt csak néhány kihaénnem tetkóvitéz érzi elfogadható magyarázatnak.
A guberálónak van baja elég, a kukákból kell összeszednie a napi betevőt, minek csesztetni? Kitiltani, elzavarni, megbüntetni?
Aki nagy lazán kivágja a kuka tetejét úgy, hogy majd le szakad, aztán a fele szemetet kiszórja a földre, kibányássza ami neki kell és nagyot köpve szitkozódva továbbáll, azt valahogy nem tudom igazán sajnálni. Azt sem, aki csupán azért trágárkodik, beleordítozva a vasárnap éjszakába, mert másokat tart felelősnek a saját sorsáért.
A Vízművek úgy biztosítja be, hogy véletlenül se kaszáljon kevesebbet, mint amennyi szerinte neki jár, hogy a mi költségünkön cserélteti le hatévente a vízórát. A vízlobbynak sikerült elérnie, hogy ez kötelező legyen. Mekkora sületlenség! Azért, hogy egy szolgáltató nehogy rosszul járjon, mi fizetünk! És milyen bombabiztos üzlet ez annak, aki a cserét végzi! Nem kell megrendelések után szaladgálnia. Minden az ölébe hullik. Mi pedig tűrjük és fizetünk.
A minap egy ruhaüzletben a férfi próbafülkében szembetalálkoztam egy kis töltött galamb nővel, kezében fél tucat próbálnivalóval. Hirtelen azt gondoltam, hogy eltévesztette a házszámot, mondtam neki, ez férfi próbafülke. Na és, biggyesztette a száját sértődötten, mi maga, igazgató, hogy ennyire jól tud mindent?
Maga pedig Irmuska, az emancipált jány, aki szerint a szabályokat másoknak találták ki? Magának nem elég nagy a parkoló és áll be a bejáratba, maga füstöl a mások arcába, maga dobálja szét az utcán a használt papír zsebkendőt, maga próbálja előre ügyeskednie magát, ha valahol áll a sor? Bocsánat, akkor nem szóltam.
Én szeretem az állatokat.
1 s más
Vége a himi-humi világnak, a neménvótam, hanem a mögöttem gyövő, neménvezettem, hanem a nemtomki, itt az újgenerációs Trafistar SR 590 traffipax, egyszerre 4 forgalmi sávot képes ellenőrzés alá vonni, egyidejűleg 22 gépjármű megfigyelésére alkalmas, és tíz különböző szabályszegést azonosít, illetve rögzít.
Mikor jönnek rá vajon, hogy a legnagyobb baj nem az, hogy a 130 lóerős kocsikkal 70-el megyünk, hanem az, hogy a gépjármű vezetők jelentős része nem tud vezetni. Nem szabadna az utakon lenniük, mert állandó veszélyforrást jelentenek azzal, hogy bosszantják és feltartják a többieket! Van aki ezt tudja magáról, mégis megy, van aki pedig azt gondolja, hogy ő végül is ő jól vezet, pedig nem.
A jövő traffipax-a olyan tökéletes lesz, hogy a gyorshajtás mellett képes majd kimutatni a reggeli fogmosás elmulasztását, a parkolási csekk szemétbe hagyintását 6 évre visszamenőleg. Ellenőrzi, hogy oda megyünk-e, ahova az asszonynak mondtuk és kimutatja, ha este, a család lefekvése után pornócsatornákat nézegettünk.
Apropó tv csatorna: megfigyelted, a UPC média boxában lévő winchester időnként akkor is felpörög, ha a kütyü éppen nincs bekapcsolva. Turkálnak, turkálgatnak a gépben, tehetik, övék a cucc, vizslathatják mikor mit és mennyi ideig nézel. (Ráadásul amikor filmet veszel fel, addig, amíg ők mazsolázgatnak a winchesteren, megszakad a filmrögzítés, hosszú részek hiányoznak a filmből, amikor visszanézed.)
Veszel egy csomagot, van benne 60 csatorna, ebből 10 olyan, ami tényleg érdekelhet is, a többi szemét. Megnézik, hogy melyik csatornákat nézegeted a leggyakrabban, aztán azt kiveszik a csomagból, berakják egy másikba, amiért külön fizetni kell. Gyorsan gründolnak egy céget, oda betesznek néhány olyan műsort, amiről tudják, hogy sokan néznék (Bajnokok Ligája, Wimbledon), aztán vedd meg, ha érdekel. Van 8 sportcsatornád, de azokon komoly adás nincs, tele van reklámmal, meg okos futball szakértőkkel, akikre csapatokat bíznak, ott is szakértenek, negyven éve nem rúgtunk egy egyeneset. Egyik nagyobb tufa mint a másik, a -ba -be -ban -ben számukra teljességgel megoldhatatlan feladat. (Foci környékén egyébként is csak suttyók maradhatnak meg, az, aki kevésbé gyökér, mint az edzője, annak fel is út, le is út.)
Amikor elromlott a digibox, a UPC 42 percet váratott a telefonban, utána tudtam bejelenteni a hibát. Ha azt a számot hívod, ahol új előfizetők jelentkeznek be, azt azonnal felveszik!!!
Megjött a konzultációs levél, egyszerű kérdések, amit viszont nem értek: ha az országot vezető politikusok ezekre a kérdésekre nem tudják a válaszokat, akkor milyen vezetők? Ha meg tudják, akkor miért kérdezik? Akarok-e több pénzt kapni? PERSZE! Akarom-e, hogy a bankokat jól megszívassák? NANÁ! Tudom-e, hogy ha több pénzt kapok, azt valahonnan el kell venni, és ha a bankokat szívatják, akkor végül is én szívok? TUDOM BIZONY!!! Itt a gáz. Ezért tartom mondvacsináltnak az egészet. Figyeld meg az lesz, hogy amikor még brutálisabb megszorítások jönnek, akkor majd azt mondják: mit nyavalyogtok, ti akartatok több pénzt kapni nem? Ti miattatok emeltük a minimálbért, támogattuk a nőket, anyákat, fiatalokat, nyugdíjasokat, pénz ugyan nincs rá, de ti akartátok, most fizessetek, mert adni a semmiből nem lehet. Szóval kérik a beleegyezésünket a kivégzésünkhöz.
Az idegeket olykor ki kell simítani, hétvégén a Pap szigeten pihentünk.
Cölöpökön álló faház, über retró filing, olyan alumíniumból sajtolt piros éjjeli lámpa, hogy behalsz, padló hatású linóleum, az ágyon rojtos lepedő, amit középen kettétépték, hogy jusson mindkét ágyra. De az a terasz drága Barátom, az a terasz! 16 négyzetméter és a Dunára néz. Kipakolod az öntöttvas asztalra a reggelit, majszolgatsz, nézed, ahogyan úszik a dinnyehéj és elöntik az agyadat az endogén opioid peptidek. Boldog vagy, mint édesanyád, amikor megtudta, hogy elköltözöl otthonról. És semmi, de semmi nem ronthatja el a napodat. Csak mosolyogsz, amikor a csemetékkel megrakott sárkány hajó irányítója egy üstdobbal vezényli a csapásszámot. Ott evezgetnek a ház előtt, oda-vissza egész délután. Sebaj! Úgyis elnyomja a dobolást gazdagék száguldó fehér motoros hajója. Kurjongatnak is hozzá. Végre nincs különbség szegények és gazdagok között: ők is boldogok. Csak én csendesen.
Este egy nekivadult munkagép a szigeten ész nélkül pusztítja a fákat, munkába állnak a dídzsék, tuc-tuc, tucc-e jobbat? Abban biztos lehetsz.
Sírok, amikor vasárnap el kell jönni, álldogálok a teraszon, nézem: befér-e a csomagtartóba. A terasz marad, de én biztosan tudom: ide még visszajövök.
Minálunk
Hirdetik az új Széchenyi tervet: PÁLYÁZZON ÉS NYERJEN!
Pedig ez egy hitel, nem nyeremény! Kamattal meg minden!
Ha jóváhagynak mondjuk egymilliót, ötvenezret kapásból be kell csengetned, és még egy fitying nincs a számládon!
A pénzről jut eszembe: az egyik televíziós kvíz játékban a legkisebb nyeremény 100 Ft. Jelentkezel, kiválasztanak, bemész (beutazol) a felvételre, az egész napodat ott töltöd és ha adásba kerülsz, nyerhetsz 100 Ft-ot. És ez még adóköteles. Tudom én, hogy spórolni kell, meg szegény az eklézsia, de ez a kicseszés elég durva.
Fellélegezhetnek az EVA-sok – mondja a híradó bemondója, jövőre még marad az EVA. Csak éppen úgy megemelik az adó mértékét, hogy már nem éri meg. Az EVA-sok most nem fellélegeznek, hanem levegő után kapkodnak. Valamennyit eddig be-befizetgettek, most majd átmennek okosságba. Imádom azokat a gazdasági számításokat, hogy ha eddig eladtak százezer fagurigát száz forintért és ezentúl 200 ft a faguriga, akkor a többlet bevétel 10 millió ft lesz. Jóemberek! Dupla áron nem vesznek majd, csak negyvenezer fagurigát és a bevétel kevesebb lesz, mint eddig!
Jöhetnek az új METRÓ kocsik. Két év pereskedés, hercehurca, hatóság, előírás, szabvány, fenyegetőzés és veszekedés után ugyanazok a kocsik érkezhetnek, mint annak előtte, csak most felmentést kapott az ALSTOM a magyar előírások alól. Így járhatunk még egy évig a füsthajtotta régi szerelvényeken. De legalább jól megmutattuk.
Nem akarsz Metrózni? Ott van a bicikli. Aki kitalálta, hogy a biciklisek ne igyanak egy korty alkoholt se, az jelentősen elrugaszkodott a magyar valóságtól, mondta a miniszterelnökünk. Közvetlenül ezután egy riport:
leállít egy biciklist a rendőr. Kötött, norvégmintás pulóver, gumicsizma. Mennyit ivott? Három felest. Fújja meg ezt. Megfújja. Több volt az, mondja a zsernyák. De nem sokkal – válaszol vigyorogva az öreg.
Apropo bringa. Mindenhol a világon arra használják a Critical Mass-t, hogy népszerűsítsék a városi bringázást. Csak nálunk lett belőle szivatás, visszavágó az autósoktól egész évben elszenvedettek miatt. Most bringázunk, ácsorogjál kücsög!
Százezer forintra büntethetik azt a hajléktalant, akit kétszer azon kapnak, hogy az utcán alszik.
Ez mekkora elrugaszkodás bármilyen valóságtól?
Szinte látom, ahogy a Tesco szatyros hajléktalan megy be a postára:
– Hoztam a százezret, meg itt van még száz, mert ma is az utcán alszom!
Hatezer forint lesz évente az ebadó.
Szerintem a pit bullosoknak legyen 60 ezer.
Szükséged van a harmadik emeleten harci kutyára, amelyik után még az életben
nem szedted össze a kutyaszart? Összeszedjük helyetted, fizesd ki.
Az árban az is benne van, hogy félve megyünk el melletted az utcán.
Megnyugtató hír a kultúra világából: Kerényi Imre azt nyilatkozta, hogy a megvásárolt kormányzati festményeknek az ő ízlésvilága áll a középpontjában.
Így azért könnyebb elviselni.
Mélyaltatás
A testvérem mélyaltatásban fekszik az intenzíven.
Öt órán keresztül tartott az a műtét, amellyel megpróbáltak vért juttatni a jobb lábába.
Hónapok óta alig bírt menni, felpuffadt és lila volt a lábfeje, mint a filmeken a hegymászóknak,
akik lefagyott végtagokkal küzdenek a hideggel és a magassággal. Most lesz hatvan éves, és olyan az érrendszere, hogy bárhol, bármikor leállhat a keringés, olyan fokú a meszesedés és a szűkület.
Senki nem tudhatja biztosan, hogy lehetett volna más, vagy miért hagytuk, hogy így legyen. Élné-e a nyugdíjasok megszokott életét, kirándulgatna, pecázgatna-e ha másképp élte volna az életét az elmúlt 45 évben? Garancia semmire nincs. Így is meghalunk, meg úgy is – mondják a dohányosok és persze ebben az unalomig hangoztatott közhelyben – mint mindegyikben – megcáfolhatatlan igazság lakozik. De meg ám! Legfeljebb a hogyan és a mikor nem lehet közömbös.
Amíg a jóléti világban sokfelé a tehetősek fitness termekben, futópadokon, rafinált vasszerkentyűkön gyűrik az izmaikat, eszik a salátát és diétás kólát isznak, addig jelentős számú magyar ember nem tud lemondani a zsíros pörköltről, nokedliról, pálinkáról. És milyen jól tud esni utána egy kávé, meg egy cigi.
Pedig naponta hallod: ne igyál alkoholt, ne egyél zsírosat, ne káromkodj, ne dohányozz, ne járj kocsmába, ne szerencsejátékozz, ne paráználkodj, a kávé árt, a cukor árt, a tejcukor nem bomlik le, a hónalj sprében alumínium van, a saláta világít a sötétben. Levegőt vehetek? Nem tanácsos, nézd meg mi van benne!
Ráadásul két dolgot nagyon nehezen viselünk: a sikert és a sikertelenséget.
Ma már senki nem csodálkozik azon, hogy a média által hirtelen az egekbe emelt celeb életpálya görbéje az egekből hirtelen a sárba toccsan.
Állítólag a lottón főnyereményt nyert játékosok túlnyomó többségének nem áldás, hanem átok a könnyen jött pénz.
A sikertelenség pedig lassan és módszeresen teszi tönkre az embert. Ha a kudarc okozta feszültség oldására egyszerű és megerőltetés nélküli megoldást választunk, akkor az bizonyosan egészségtelen. Ráadásul – a futás és a tornázás kivételével – mindegyik módszerhez pénz kell, ami ugye nincs, a sikertelenség érzés egyre csak növekszik. Legalább igyunk valamit.
Nem túl magas, de rendes fizetéssel, stabil, kiszámítható munkahellyel nem lennénk annyian rászorulva
sem a szerencsejátékokra, sem a piára sem a hülye kábítószerekre.
Jelenleg ezek az egyszerűnek látszó feltételek honfitársaink jelentős hányadának elérhetetlenek.
Akkor min csodálkozunk és miért ítélkezünk?