A legszerencsésebbek között
Az egész olyan, mint egy nagy rinya-tanya. Hol ezért rinyálsz, hol meg azért – mondja kedves és őszinte ismerősöm, aki olvasgatja a blogomat.
Ráadásul csupa lényegtelen dolog, hogy szemetelnek, hangoskodnak, meg hogy pofátlanok az emberek. És akkor mi van? Öreg emberek halnak meg úgy, hogy életükben egyetlen éjszakát sem aludtak rendes ágyban. Kontinensnyi területeken nincs víz, nincs étel, vagy egyik sem. Te meg a vasárnap délutáni alvásodért aggódsz?
Tudom, hogyne tudnám, hogy ezek nem komoly bajok.
Sokkal jobb, ha óbégatnak, mint ha a vasat mártogatják belém, beléd. Ha egymásba… Esetleg.
Csak hát ez a sok kis lényegtelen pillanat megkeseríti a mindennapjainkat. Nem úgy, hogy depressziós leszel, vagy ilyesmi, csak gondoskodik róla, nehogy túl jól érezd magad. Ne kérdezd, hogy kell boldognak lenni, a boldogság nem egy permanens valami, hogy egyszer csak eljön egy péntek délután, és attól fogva boldog vagy, bár speciel én tényleg minden péntek délután boldog vagyok, a péntek délután a legjobb időszaka a hétnek. Ígérete a a későig alvásnak, a szombat reggeli tojásrántottának, a gondtalanság, a közös örömködés, a szelídebb város ideje. Kiszabadulsz a zöldbe és belélegzed amit az erdő kilélegez. Ráadásul még egy egész hetet sem kell várjak a következő péntekre, mert a szerda is péntek, amikor a barátokkal sportolunk, röhögcsélünk, ökörködünk.
Hányszor gondoljuk, hogy milyen jó lenne nyerni a lottón, aztán gondtalanul élni. Szerintem a francokat. Nem csak a nagy ház, a szép kocsi, meg a nagy utazások jönnének, hanem a nagy gondok is. Hogy kinek mennyit adj ahhoz, hogy se irigynek, se hülyének ne tartsanak. Apropó irigység: tudod miért nem mondhatja senki, hogy köszöni szépen, jól van, mindenki egészséges, a családban kevés a veszekedés, a fizetés megfelelő, még félre is lehet kicsit tenni, a gyerekek szorgalmasan tanulnak, úgyhogy sínen vannak a dolgok? Mert kiirigykednék a világból. Lehetsz olyan ember barátja, akinél minden rendben van akkor, amikor téged megölnek a gondok? Semmiképp. Így aztán csak éppen annyival több jó dolgot közlünk magunkról a sok panaszkodás közben a másikkal, hogy érezze: nekünk azért kicsit jobb, mint neki.
Egészen egyszerű elégedettségi fokmérő annak a kérdésnek a feltevése, hogy kivel cserélnél legszívesebben? Ha nem csak a telke, a háza, vagyona lenne a tied, hanem az anyósa, a konkurense, az idegrendszere is! Rájössz, hogy senkivel! Hát akkor?
Persze, hogy nem mer az ember elégedett lenni, amikor tudja, hogy az elégedettség kézen fogva jár az önteltséggel, annak érzésével, hogy az a sok jó, amit kapunk, az jár nekünk, megdolgoztunk érte. És másoknak csak azért nem sikerül, mert szerencsétlen hülyék. Ahogyan ezek a gondolatok elhatalmasodnak rajtunk, biztosra vehetjük, hogy a dolgok hamarosan rosszra fordulnak. Aki nem tud a jó sorsával alázatosan bánni, aki nem ismeri fel az egyszer lent, egyszer fent törvényszerűségét, az biztosan elbukik.
Lehetünk-e elégedetlenek akkor, amikor egy olyan európai közösségben élünk, amelyik benne van abban a 10%-ban, akinek a legjobban megy a sora az egész világon. Olyan gondjaink vannak, hogy az olívabogyó paprikával, feta sajttal vagy hámozott mandulával legyen-e töltve. Hogy a 37 féle ásványvíz közül melyiket válasszuk? Megérdemeljük, ha nem tudunk elégedettek lenni.
Pedig milyen egyszerűnek tűnik.
Miből állna, ha nem dobálnánk a földre azt, ami éppen feleslegessé vált? Cigarettás dobozt, zsebkendőt, csokis papírt, PET palackot?
Csendesen beszélnénk, hajnal 4-kor is, amikor csak mi vagyunk az utcán.
A külső sáv is megfelelne nekünk, menjen, akinek sietősebb a dolga.
Meghallgatnánk és megértenénk a mások véleményét is.
Kivárnánk a sorunkat.
Nem nyúlnánk ahhoz, ami nem a miénk.
Rendet raknánk magunk után.
Nem csak kapni szeretnénk, hanem adni is.
Ha csak ennyicskét sikerülne elérnünk, sokkal jobban tudnánk élvezni mindazt, ami
valami irdatlan nagy szerencse folytán nekünk megadatott.
De nem. Itt még nem tartunk. Messze nem.
De addig sem hagyhatjuk, hogy az apró, hétköznapi visszásságok tönkre tegyék az örömünket.