A tolvaj

A fickó öles léptekkel halad el a medence partján, majd határozott mozdulattal kapja le a fém akasztóról és teríti magára a fürdő köpenyemet. A köpenyem zsebében  a zsebkendőm és a hotelszoba kártyám. Megrémülök. Kártya nélkül nem tudunk majd bemenni.

Már percek óta figyelem ezt az embert, az előbb is itt ácsingózott a rengeteg, egymásra akasztott, teljesen egyforma fehér köpeny előtt és a fejét vakarta. Aztán néhánynak beletúrt a zsebébe, hátha ráakad valami ismertető jelre. De lehet, hogy csak csórna valami használhatót. Figyeltem, mit vesz ki a zsebekből, de nem nyúlt semmihez, csak értetlenül széttárta a karját és eloldalgott.
Néhány perc múlva visszajött! Nem bizonytalankodott, szinte oda sem nézett, határozott mozdulattal kapta le az előre kiszemelt köpenyt – történetesen az enyémet – és vitte.

Kiugrok a medencéből, egészen jól működik a térdem, a bokám, minek nekem gyógyvízben ücsörögni, ha így ki tudok ugrani valahonnan.
Pillanatok alatt utolérem a tolvajomat, aki meglopni készül éppen.

Már az érkezéskor aláírattak velünk egy papírt, hogy amennyiben távozáskor nincs meg hiánytalanul a törölköző, vagy a köntös, akkor ki kell fizetni. A köntöst 10 ezer forintra taksálják. Ebben nyilván a büntetés is benne van, kinek érne meg 10 ezer forintot egy agyonhasznált fürdőköntös, amelyik úgy el van szabva, hogy kb. mellbimbó magasságban tudom csak megkötni magamon.

– Ez nem a maga köntöse, hanem az enyém – mondom neki komoly arccal, adja vissza!
A medence közönsége nézi a jelenetet, roppant kínos az egész, az emberem magyarázkodik, hogy ez az övé, de én nagyon határozott vagyok, ő egyre bizonygatja, hogy de hát ő odatette, ahonnan levette, de azért közben már veszi le magáról és odaadja. Mondom neki, hogy már figyelem egy ideje, ahogyan turkál a köntösök zsebében. Negyvenes cigány ember a tettes, rögtön mindenki együtt érez velem. Ráadásul azzal vág vissza ingerülten, hogy akkor mondjam meg, hol van az övé. Honnan tudhatnám, mondom teljes joggal, talán ahová tette. Ő oda tette. De ez az enyém. Benne van a szobakártyám a zsebében. Erre aztán nincs mit mondani.
Legközelebb az étkezőben találkozunk, ingerülten néz rám. Engem is bánt a dolog, fiatal felesége, kicsi gyereke nézte végig a jelenetet. Apát tolvajnak nézik. Pedig ő csak megpróbálta visszaszerezni, amit elvettek tőle. Hogy ne neki kelljen fizetnie.

Hamar eldöntöm mit fogok csinálni.
Másnap, amikor megyünk le a medencékhez, pont szembe jönnek velünk. Az egész család, mindenkin fürdőköntös.
– Meglett végül? – kérdem barátságosan. Hálás a lehetőségért, rögtön elmondja, hogy maradt egy köntös a placcon, csak nem az övé, az övét a kártyával együtt elvitte valaki, azt most majd neki kell kifizetnie.
– Én is ezért ijedtem meg, mondom neki, a kártya nélkül nem tudtam volna a szobámba bemenni.
És akkor elnézést kér.
Nem történt semmi, mondom megkönnyebbülten.
Békességben nyaralunk tovább.