Revans
Megpróbálom érteni az érthetetlent, hiszen amíg nem kapok válaszokat a miértjeimre, a dolog folyamatosan bosszant és baljós árnyakat vet a hétköznapjaimra. (Az ünnepnapjaimra nem, azt gondosan őrizgetem.)
A rombolásról beszélek, amely úgy tűnik teljesen céltalan, hasztalan, mégis megemészthetetlen adagokat kapunk belőle nap mint nap. A buszmegállók üvegtábláit, amelyek az utasokat védenék a széltől-esőtől, láthatatlan kezek-lábak folyamatosan összekenik, összerugdossák, összetörik. Ha találnak ott világító reklámtáblát, akkor azt is.
Kocsikat karistolnak össze kulccsal, buszok, villamosok üléseit vagdossák fel késsel, épületek falairól letépik a burkolatokat, kidöntenek, letörnek elhajlítanak, és közben szemetelnek esztelenül és végeláthatatlan mennyiségben.
A festékkel mindent összefújók, meg a temetők sírköveit szétdúlók ugyan próbálják beágyazni a dolgot valami féle politikai-művészi masszába, de ezek meglehetősen álságosak. Ahol barbárság és a rombolás van, ott barbárság és rombolás van.
Hagyjuk most az örökletes tulajdonságokat, a nehéz gyerekkort, a túl szigorú apákat, az alkoholt, a libidó aktuális állapotát, vagy azt, hogy valaki annyira szereti a elmúló-pusztuló dolgokat, hogy az újságolvasást is mindig a halálozási rovattal kezdi.
Nem arról van-e szó, hogy az egyén egyszerűen revansot vesz az őt ért – vélt vagy valós – sérelmekért. Nem tudok olyan társadalomról, amelyben mindenki jólétben, elégedetten és boldog nyugalomban él(t). Egy Marx nevű szakállas álmodott ilyesmiről, akadtak is követői, de aztán a dolog nem jött be. Nem kicsit, nagyon!. Marx nem számolt az emberek szerzési-birtoklási vágyával. Hajlamosak vagyunk a szépre-jóra, ha tele a hasunk, ha kb. ugyanúgy élhetünk, mint barátaink, szomszédaink, kollégáink, ha évente legalább egyszer elmehetünk tengerre-szigetre, ha törődhetünk a munka mellett kicsit a hobbinkkal is, és ha úgy érezzük, megkapja az isten ami az istené és az ember ami az emberé. (Feldobom a pénzt Drága Istenem, tartsd meg amennyire szükséged van, a többit elteszem én.)
Amikor már egy koszladt Wartburgot sem tudunk fenntartani, amivel kimehetnénk kedvenc pecahelyünkre, ahol egy kukoricagyurmás vödör és egy fél láda sör társaságában végre kicsit közömbösebben és nyogodtabban nézhetnénk az egyébként is únt és megvetett világra, amikor azt látjuk, hogy nálunknál semmivel sem okosabb, és nem is képzettebb honfitársaink olyan házakban élnek, melyekbe mi csak levett sapkával merünk belépni, olyan kocsikkal járnak, melyeket mi mindig alázatosan előre engedünk, (ha nem, akkor előremennek erővel), ha észrevesszük, hogy egy-egy felettébb törvényes, de pofátlanul etikátlan ingatlan eladáson többet keresnek, mint amennyit mi két életünk során sem tudnánk összespórolni, akkor az ember a beállítottságától és az elkeseredés fokától függően csendes és passzív, vagy hangos és esztelen rombolásba kezd.
A pizzafutár simán ráköp a kajára, ha a kuncsaft soha nem ad borravalót, de a kiszállítási időt stopperral ellenőrzi.
A buszvezetőnek a főnökei elmagyarázták, hogy ha már csenget és indulna, de látja, hogy valaki lohol a buszhoz, várja meg, mert 320 ft-os jegyárak mellett ez már így illik. Ezzel tulajdonképpen az egyetlen játékszert vették el tőle, amivel még elviselhető volt a minimális pénzért vállalt strapa, a tönkretett hétvégék és ünnepek, az ébrentöltött éjszakák és a kocavezetők és tarkopasz BMW-sek között eltöltött munkaidő.
Micsoda gyönyörűség volt a sok tulok orrára rácsukni az ajtókat! Megvárni azt a pillanatot, amikor a nyugdíjas a köszvényes lábát pont emelné a lépcsőre, és akkor zutty, csuktam, mentem. Most már szinte semmi nem maradt neki! Így most kénytelen nagy gázzal indulni, és padlófékkel megállni, bukik előre-hátra a sok vén nyugger, valahogy mégis csak meg kell mutatni, hogy ki az úr az aszfalton. Aztán ha az utasok panaszkodnak a forgalmi irodán, akkor majd a következő kört tyúklépésben teszi meg. Háromszor lesz drágább a gázolaj, mire a következő megállóhoz ér. Ráér, hosszú műszakban van.
Aki az általános iskola után szakmunkásnak tanult, mert középiskolába nem vették fel, zsigerből utálja az érettségizetteket. (Otthon lapított a sok kis köcsög, amikor mi már az üzemekben meg a mester mellett melóztunk.)
Az érettségizettek szerint azoknak sikerült leginkább diplomát szerezniük, akik nem jártak randikra meg bulikba, mert olyan rondák és ostobák voltak, hogy velük nem randizott vagy bulizott senki, csak a nagy seggük volt meg, amivel ültek a könyvek fölött. Magoltak és magoltak, felét sem értették, de mégis csak lediplomáztak, jó nagy seggfej főnökök lesznek nemsokára.
Akiknek pedig se megrendelőjük, se főnökük, se munkájuk, se feleségük, se hitük, se hazájuk, se szemfedőjük nem lesz egészen biztosan soha, tehetetlen dühükben ők fogják felrugdosni a kukákat, letépni a táblákat, összezúzni az üvegeket, összetaposni a falakat, tarolnak le füvet, virágot, vizelnek komoran paloták gránitos falára.
Létezésüket nekik is bizonyítaniuk kell.