Saját törvény
Tóth János 36 éves gázszerelő egy szemerkélős kedd délutánon felfeszítette a szomszédja, N. Kovács Tibor lakását, és elfoglalta a fürdőszobát. Az ott éppen fogat mosó Nórikát, N. Kovács Tibor egy szem lányát elzavarta, húzzon be a szobába, amíg szépen van.
Mivel Tóthnak a saját lakásában fürdőszoba nem volt, csak egy zuhanyzófülke, úgy érezte, megilleti őt egy rendes fürdőszoba.
Amikor N. Kovács hazaérkezett, megdöbbenve látta, hogy a fürdőszobája egy hevenyészett gipszkarton fallal le van választva az ingatlanról.
Azonnal átment a szomszédjához, és indulatosan kérdezte, hogy akkor ez meg itten kérem szépen mi a fészkes nyavalya?
Tóth nem értette, hogy mi a probléma, ő már a nagyapjától is azt tanulta, márpedig a nagyapja már 116 éves, hogy csak az lehet az emberé, amit az ember magának megszerez. Ez már ősrégi hagyomány a családban, nem is hagyomány, hanem törvény, úgyhogy ez van, ha nagyon ragaszkodik Kovács a fürdőszobához, hát szerezzen magának ő is egyet. Mert ez bizony már ezentúl az övé. Ha pedig megpróbálná visszafoglalni, akkor az súlyos következménnyel járna, mert egy Tóth nem fogja hagyni, hogy ami az övé, azt bárki elorozza.
Pontosan ezt csinálják most az oroszok az ukránokkal.
Amire büszkék lehetünk
Látom a Hír TV-ben, hogy a Nemzeti Konzultáció példa lehet más országok számára is.
Ez szomorú. Mi ilyen példával tudunk szolgálni. A hamissággal, a színjátékkal, az emberek átverésével. Először nem akartam elhinni, aztán beláttam, hogy igenis így van: megdöbbentően sok honfitársam gondolja úgy, hogy a Nemzeti Konzultáció valóban azért van, mert a hatalom kíváncsi az emberek véleményére.
Szó sincs róla.
A Nemzeti Konzultációt a hatalom a saját céljai megtámogatására használja. Ahogyan a harcban szokás, először a repülők bombáznak, aztán a tüzérség lő halomra mindent, csak utána jön a gyalogság. Ez folyik most.
A propaganda szekció műhelyeiben kiötlik az éppen aktuális fogalmakat, amiket aztán kötelező mantráznia minden lakájnak. Hetek óta megy a puhítás, hogy elhibázott szankciók így meg elhibázott szankciók úgy, éjjel-nappal ezt szajkózzák az ezzel megbízott emberek. És amikor már beette magát a köztudatba a fogalom – ahogyan előzőleg a “rezsicsökkentés”, az “elmúlt nyolc év,” “migráns”, “Soros” – akkor gyorsan rendeznek egy Nemzeti Konzultációt arról, hogy a nép megtanulta-e a leckét.
Biztos vagyok benne, hogy megtanulta. Ugyanolyan arányban fogják elhibázottnak minősíteni a szankciókat – amikről egyébként a leghalványabb fogalmuk sincsen – mint amilyen arányban az oroszok által megszállt ukrán területeken a lakosság – az állig felfegyverzett orosz katonák vigyázó tekintete mellett – az Oroszországhoz tartozást megszavazta.
Arról természetesen soha nem esik szó, hogy ha az oroszok elleni szankciók elhibázottak, akkor vajon mit kellene tenni ahhoz, hogy elmebomlott embereknek ne juthasson bármikor eszükbe, hogy más országokat megtámadjanak, házaikat lerombolják, az embereket legyilkolják és javaikat elvegyék. Erről sosem beszélnek, helyette azon gondolkodnak, hogy ha valaki kilyukasztotta az Északi Áramlat gázvezetéket, az biztosan Amerika volt és hadat kellene üzenni neki. (Háborúzna a békemenetes Bencsik András.)
Kiváló termékekkel, minőséggel, világmárkákkal, precizitással, profizmussal még mindig a politikusaink szerint rothadó Nyugat látja el a világot. Mi ugyan előzünk a kanyarban, de valahogy sosem látjuk, hogy mi jön szembe. Azok az országok, melyeknek a gazdasága erős, a valutájuk értékes, ahol az emberek boldogabban és tovább élnek, azok mind tévednek. Majd mi tudjuk. Nekünk ne mondja meg senki, mit hogyan csináljunk. Csak küldjék már végre a támogatást, mert a nagy tudásban itt tántorgunk a csőd szélén.
Merre van az előre?
A kormány szerint folyamatosan támad bennünket valaki vagy valami. Folyamatosan nem létező veszélyek fenyegetésének vagyunk kitéve. Ráadásul –egyedüliként a térségben – még háborús vészhelyzet is van. Régi hatalomtechnikai trükk: ellenséget kell kreálni, meg kell hirdetni az ellene folytatandó harcot, mely nyomán egységesedik a táborunk és tetszeleghetünk a győztes megmentő szerepében.
Az elhíresült őszödi beszédben Gyurcsány beismerte, hogy hazudott. Zavargások törtek ki, autók égtek az utcákon, megtámadták a televízió székházát. Ma annyi a hazugság, csoda, hogy nem szakad le minden plafon és nem ég minden autó. És ezt százezres tömeg ünnepli a békemenetnek elnevezett demonstráción. Tetszik nekik. Elégedettek azzal, ami az országban történik. A gazdaság, az egészségügy, az oktatás állapotával, az emberek megélhetési lehetőségeivel, a fejlődésünkkel, az irányokkal. Jó felé megyünk.
Szisztematikusan bomlasztjuk azt az Európai Uniót, ahová nagy nehezen bekönyörögtük magunkat. Megszámlálhatatlan anyagi segítséget kaptunk. Ennek okos felhasználásával jelentősen csökkenteni lehetett volna azt a távolságot, amivel a nyugattól el vagyunk maradva. De a távolság szemernyit sem csökkent. A rendszerváltáskor kitűzött cél, hogy minimum 20, maximum 30 év múlva utolérjük Ausztriát, csak álom maradt. 2018-ban a vásárlóerő-paritáson (PPS) mért egy főre jutó GDP szerint hazánk fejlettsége az osztrák fejlettség 55,2 százaléka volt. Így hát elővették a régi nótát, amit a szocializmusban évtizedekig hallgattunk, hogy a nyugat egyre csak rohad, megspékelve azzal, hogy Soros, meg a migránsok és a buzik megpróbálják átvenni a hatalmat. Fejlett, demokratikus országokkal barátkozunk, úgy mint Oroszország, Kína, Azerbajdzsán, Kazahsztán. Orbán Viktor olyan szövetségeseket keres az európai jobboldal megpuccsolására, mint Marine Le Pen, aki nem vackolódott saját párt alapításával, hanem kizáratta a saját pártjából a saját apját. Ott van még Alekszandar Vucsics szerb elnök, aki a Seselj vajda féle Szerb Radikális Párt tagja volt. Jellemző, ahogy együtt utaztak a vonaton és integettek a semminek. Mintha éljenezné őket a tömeg. De nem volt ott senki. Az olasz Matteo Salvininek sikerült migráns- és másság ellenes retorikával egészen a miniszterelnök-helyettes, belügyminiszteri posztig jutnia. Kicsit több, mint egy évig volt ebben a pozícióban, aztán vádat emeltek ellene hatalommal való visszaélés miatt. Ez a per még ma is tart. Ilyen szövetségesekkel próbálja Orbán bomlasztani az Európai Uniót, hátha a partról bekerülhet a fősodorba. De ez eddig még nem sikerült neki, és úgy tűnik, egyre távolodik tőle.
Jól érzékelteti az előre haladást, hogy ismét vannak vármegyék, meg ispánok. Reménykedek, hogy a deres meg az első éjszaka joga nem vetődik fel valamelyik hűséges kereszténydemokrata képviselő javaslatai között.
Lassan a Visegrádi négyes is csak Visegrádi egyes lesz. Oroszbarát magatartásunk és megbízhatatlanságunk miatt elfordulnak tőlünk a legközelebbi szövetségeseink is. Az infláció, az adósság és az energia árak az egekben, a forint árfolyama a sárban, mindenki hibás, Soros, Brüsszel, Gyurcsány meg a háború, csak a kormány nem. Mert őket kétharmaddal választjuk újra meg újra.
“Jobb nem is jár, ha nekünk így is jó.”
Józan ész
Orbán szerint a 2022-es népszavazás tétje, hogy „megőrizzük-e a józan eszünket”.
Remélem a magyarok igen. A kormány már régen elvesztette. Ha nem, mert tudatosan és megfontoltan veri át az embereket, akkor sem sokkal vidámabb a helyzet.
A népszavazás már jó ideje nem népszavazás, hanem az állam szolgálatába állított performansz. Nem a nép kezdeményezi, nem azokról a kérdésekről szól, melyekről a nép szeretne megnyilatkozni. A témaköröket a hatalom kényszeríti ránk. A népnek annyi köze van hozzá, hogy számosan bedőlnek a kormány ármánykodásának és szavazásukkal tolják a kormány szekerét.
A járványügyi veszélyhelyzet szabályai miatt eddig nem lehetett népszavazást tartani. A kormány viszont alkalmazta, amit szokott: a saját érdekében villám gyorsan módosít törvényt, szabályt.
A koronavírus-járvány elleni védekezésről szóló 2021. évi I. törvény 4. paragrafusa azzal az eltéréssel alkalmazandó, hogy országos népszavazás kezdeményezhető.
A jól bevált gyakorlatot követi Orbán Viktor a mostani népszavazással is. Felméréseket végeznek, hogy milyen témakörben lehet biztosan sok szimpatizánst szerezni. Most egy, a lakosság legfeljebb 1,5%-át érintő ügyet sikerült előásni. A migránsozás már bejött, félnek a népek az idegenektől mint a tűztől, még olyan falvakban is, ahol senki egyetlen migránst se látott egész életében. Most pedig: védjük meg a gyerekeket. Mindenképp. De attól, amiről most szavaztatni akarnak, nem kell tartani és nincs is semmi értelme. A gyerekeket úgy lehet a legjobban megvédeni, hogy okos, jól felkészült és jól megfizetett tanárok a diákokból okos, jól felkészült és jól megfizetett felnőtteket nevelnek. Azt, hogy tartsanak-e az iskolákban szexuális felvilágosító előadásokat, nem feltétlenül 5 milliárd forintért megtartott népszavazáson kell eldönteni. A szexuális felvilágosítás a szülők feladata – harsogja a kormánymédia. Gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozó szakembereket kell megkérdezni, hogy ezt a feladatot elvégzik-e a magyar szülők. Mindenki tudhatja a saját környezetéből, hogy mennyire nem. Azt is megtudtuk, hogy ha egy iskolában a szexualitásról beszélnek, akkor azt nem oktatásnak, tájékoztatásnak, esetleg tudás kiszélesítésnek hívjuk, hanem népszerűsítésnek.
Arra az újságírói kérdésre, hogy tudomása szerint hány nemátalakító műtétet végeztek eddig Magyarországon, Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter azt válaszolta, hogy nem tudja és nem is az a fontos. Hanem az, hogy a Magyarország ellen indított uniós kötelezettségszegési eljárásra reflektáljon. Amennyiben az Európai Bizottság visszavonja a kötelezettségszegési eljárást, a népszavazás okafogyottá válik. Röviden: a kutya se kíváncsi arra, hogy ki mit gondol az ügyről, egyszerű nyomásgyakorlási módszerről beszélhetünk.
Ha annyi millióm lenne, mint ahány felnőttnek ma Magyarországon fogalma sincs arról, hogy mit jelent a “gender” szó, akkor nem félnék a belengetett háromezer forintos csirkehús ártól.
A másság még a szakemberek körében is komoly vitákat generál. Milyen tényezők befolyásolják a nemi irányultságot? A genetika, a gyerekkori élmények, a szigorú neveltetés, netán a liberális környezet? Nincs erre ma komoly, tudományos megalapozottságú válasz. Találgatások vannak, és politikusok, akik kihasználják a bizonytalanságot. Ha a felmérések azt mutatnák, hogy a másság elfogadása szimpatikus az embereknek, akkor a politikusok nagyon elfogadók lennének.
Az, hogy a 21. században egy európai uniós ország törvényt alkot, amelyben nemi irányultság miatt megfoszt állampolgárokat alapvető jogoktól, az meglehetősen ijesztő. Mi alapján lehet még kirekesztő törvényeket hozni? Vallás? Bőrszín? Mi következik? Azt hittem előre megyünk, nem hátra!
Kilépés a Néppárt frakcióból
Index
Szijjártó Péter: Manfred Weber szégyellje magát!
A külügyminiszter szerint Weber azon munkálkodott, hogy eltávolítsa a Fideszt a Néppártból.
Nem. Ezen a Fidesz munkálkodott. Bevették őket a pártba, hosszú évekig segítették azt a gyalázatot, amit a Fidesz itthon meg az Európa Parlamentben művelt, aztán most elegük lett. Meglehetősen későn ugyan, de legalább léptek.
Deutsch Tamás: A Fidesz kimondta a királyról, hogy meztelen
A képviselő személyesen is neheztel az Európai Néppártra.
Nem csoda, hogy neheztel. Zsíros járandóságai mentek veszendőbe. Ezért is kérte olyan hevesen a bocsánatokat, miután a Gestapo és az ÁVÓ érveléséhez hasonlította Manfred Weber frakcióvezető egyik megjegyzését. Szomorú, hogy az egykoron saját egyéniséggel rendelkező Deutsch mostanra már csak egy jelentéktelen tag lett a papagáj kommandóban. Már az is komoly erőfeszítésébe kerül, hol felmondja azt a szöveget, amit a kommunikációs csapat neki kiadott. Rossz nézni, ahogy zavaros szemmel próbálja elmondani a zavaros szavakat.
ORIGO
A valódi európai értékek karakteresebb képviseletére ad lehetőséget a Néppártból való távozás a Fidesznek
Ha a „karakteresebben” az jelenti, hogy gátlástalanul lehet majd bármilyen ostobaságot mondani, vagy csinálni, akkor valóban. A valódi európai értékeket ezek szerint nem azok az országok képviselik, akik alapították a pártot 1976-ban, hanem a Fidesz, amelyiket ki kellett penderíteni a pártból a Torgyán féle kisgazdákhoz hasonlóan. A Néppárt Frakciógyűlésén 148 képviselő szavazott mellette, 28-an ellene és 4-en tartózkodtak. (A 28-ból 12 volt Fideszes.)
Magyar Nemzet
Orbán Viktor: Az EPP nélkül kell felépíteni az európai demokratikus jobboldalt
A cél eredetileg az volt, hogy el kell kezdeni belülről támadni a Néppártot, folyamatosan bírálni Brüsszelt, szép lassan beadagolni, hogy a Néppárt is és az Európai Unio is mára egy öreg, lassú és idejétmúlt szervezetté vált.
Aztán a megfelelő időpontban elő kell állni azzal, hogy ki lehet a vezetője a megújulásnak, ha nem egy olyan harcedzett, ambiciózus, reformokra törekvő politikus, mint például Orbán Viktor. Csakhogy az Európai Parlamentben nem játszi könnyedséggel megtéveszthető nénik és bácsik ülnek, akiknek Magyarországon Orbán Viktor a hatalmát köszönheti. Ott nem dőlnek be a konzultációsdinak, a központilag irányított és unalomig ismételt szlogeneknek, a mindent be- és félremagyarázó retorikának. Így aztán a terv – ha későn is, ha nyögvenyelősen is, de megbukott.
Hajlék nélkül
Poros, zajos utcákon, rideg aluljárókban, hőségben, mínuszban a flaszteron élni senkinek sem hobbi vagy örömködés. Biztosan nem azért csinálják, mert az olyan jó. Meg szabadság. Meg hősies kiállás, faszagyerek, akit nem lehet bedarálni. Az örök vita, hogy tehetnek róla vagy sem, nyilván marhaság, van aki vastagon tehet róla és olyan is, aki belesodródott és nem volt ereje (esze, lehetősége, akarata) változtatni rajta. A nagyok azt mondják, senkinek nem kell az utcán aludnia, mindenkinek tudnak szállást adni. Ez nagy valószínűséggel nem igaz. Nem tudnak. És persze olyan is van, akinek tudnának, de neki nem kell. Ilyen-olyan indokoknál fogva visszautasítja (a szálláson lopnak, hangoskodnak, verekednek.) Akkor marad az utca. Ha ezentúl az utcán élést a törvény tiltja, akkor a hajléktalanok népes csoportja mostantól egyfolytában törvényt szeg. Lehet őket vegzálni. Nincs még elég bajuk. Azt, hogy vajon miért a város legfrekventáltabb helyein kell hajléktalannak lenni, azt magam sem értem. Ők azzal magyarázzák, hogy ott van a legnagyobb forgalom, ott van a legnagyobb esély arra, hogy összejön egy kis pénz ételre, italra. Ez logikusnak is tűnik, de be kell látni, hogy ha ott van a legnagyobb forgalom, akkor pontosan ott kerül kapcsolatba a legtöbb munkába járó magyar, vagy városnéző külföldi a földön – gyakran önkívületi állapotban fekvő, vagy éppen borosüveggel hadonászó és rikoltozó – hajléktalannal. Nekik van-e választásuk, hogy akarnak-e minden áldott reggel és este a város kellős közepén húgy és hányás szagban, bűzben, félelemben közlekedni?
Fogalmam sincs, hogyan kell, vagy lehet a hajléktalanság problémáját emberhez méltó módon rendezni.
Ahogy a szabadsághoz, úgy a tiszta aluljárókhoz, utcákhoz, városokhoz is mindenkinek joga van.
Népszavazás
A népszavazás a demokratikus intézményrendszer egyik olyan eljárása, ahol a választók kifejezhetik véleményüket, akaratukat valamely kérdésben. A négyévenkénti választáson, ill. a helyhatósági választásokon kívül nincs is több lehetőségük a polgároknak arra, hogy következményekkel járóan véleményt alkothassanak valamely kérdésről.
“Mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk.” –írta Orbán Viktor a levelében. Nemes gondolat lenne, ha lenne benne szemernyi igazság. De nincs, mert e szép elhatározáshoz rögtön hozzá kell tennünk, hogy “És hogy mi a fontos kérdés, azon nem kell agyalnotok, azt majd mi megmondjuk nektek.” Így teljes a kép.
A népszavazást eredetileg a közhatalom önkényével szemben kellene alkalmaznunk, hogy betölthesse a fékek és az ellensúlyok egyik nagyon fontos szerepét. De a hatalom kitalálta, hogy ezt a lehetőséget is elveszi tőlünk és a népszavazást a saját politikai céljai elérésének szolgálatába állította. Olyan Választási Bizottságot hoztak lére, olyan légkört teremtettek, amelyik meggátol (akár verőlegények igénybevételével) mindenféle alulról jövő, tehát valóban a nép által kezdeményezett népszavazást, és csakis és kizárólag arról “népszavazhatunk”, amit a hatalom jónak, “fontosnak” lát.
A miniszterelnök arra használja a népszavazás intézményét, hogy megerősítse saját hatalmát. Nem kockáztat. Megpróbál olyan kérdéseket feltenni, (sikerrel), amire jó előre és százszázalékosan tudni lehet a választ. 2008-ban – akkor még ellenzékiként – azt kérdezték meg az emberektől, hogy akarnak-e vizitdíjat, képzési hozzájárulást és kórházi napidíjat fizetni. Nem akartak. Magyar ember semmiért nem akar fizetni. Sem az orvosi ellátásért, sem az oktatásért, sem a villamosjegyért, sem a vízért, sem az áramért, semmiért – ha egy módja van rá. Így szocializálódtunk. Akkor minek ezt megkérdezni? Több oka is lehet. Egyrészt előre lehet tudni, hogy a fizetni nem akarók aránya közelebb lesz a száz százalékhoz, mint a kilencvenhez. És ha így van, akkor már fújhatjuk is, hogy a nép nem arról szavazott, hogy akar fizetni bármiért vagy nem, hanem szavazatával a regnáló kormány politikáját utasította el, ezáltal leghelyesebb, ha mindenki azonnal lemond.
És mit ad Isten, működött. A nemjóját…, gondolhatta az akkori ellenzék vezére, ez ilyen egyszerű? Akkor ezt máskor is megcsináljuk! Ráadásul közösség építő ereje is van, érezzék csak a polgárok, hogy vannak ügyek, melyekért együtt tud dobbanni a sokfelé kalapáló magyar szív. Eredetileg erre a foci lett volna hivatott, de mivel nincs foci, csak megszámlálhatatlan kudarc élmény– ezt nem sokáig lehetett járható útnak tekinteni. Ha már migrációs válság van, fordítsuk azt a hasznunkra. Lett egy új, közös ügy, ami mögé mindenki, a politikai hovatartozásától függetlenül beállhat. Egy jó kis közös ellenség, amelyik ránk bajt, családunkra veszélyt, keresztény hitünkre pedig rontást hoz. {Hol vannak már azok az idők, amikor Orbán Viktor még ilyeneket mondott: “vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra? Ez a kérdés.” (Parlamenti jegyzőkönyv, 1991. július 4.) Most már nem kérdezik, hanem kérik őket a közvetlen beavatkozásra.}
2016-ban a kérdés így hangzott: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Nem, nem akarjuk. És akarjuk-e, hogy a nyugdíjpénztárban megtakarított pénzünket elvegyék? Azt sem akarjuk. Csakhogy erről nem kérdezett meg bennünket a kutya sem. Ez valahogy nem tartozott a fontos kérdések kategóriájába. És akarjuk-e, hogy az oroszok úgy építsenek atomerőművet hazánkban, hogy annak nem tudhatjuk az árát, a paramétereit, a jövőbeni hatásait, de facto semmit sem tudhatunk róla, mert minden titkos. (Olyan ez, mint régen a katonai objektumok. Jól el voltak dugva különféle erdőkben, aztán az útra meg kitettek egy táblát, hogy fényképezni tilos. Rögtön mindenki tudta, hogy mit nem szabad fényképezni. Azokban a megállapodásokban, melyeket villámgyorsan titkosítanak évtizedekre, jó nagy disznóságok vannak, ezt is tudja mindenki.) És akarjuk-e, hogy kórházak helyett stadionok épüljenek? Nem, nem akarjuk. Akarjuk-e, hogy a közbeszerzések, milliárdos állami megrendelések sorsa ne aszerint dőljön el, hogy ki, mennyiért, milyen minőségben, milyen határidővel végez el egy munkát, hanem aszerint, hogy tagja-e valamelyik futsal csapatnak, esetleg földije, rokona-e a miniszterelnöknek vagy valamelyik hatalmon lévő, komoly beosztású vezetőnek? Nem, nem akarjuk. Akarunk-e külföldi multicégek összeszerelő műhelye lenni ahelyett, hogy hazai vállalkozásokat támogatnánk, fejlesztenénk európai szintre, olyanokat, akik a munkájukkal, tudásukkal, szorgalmukkal ténylegesen kiérdemlik? Akarjuk-e, hogy miniszterek, országgyűlési képviselők hirtelen vagyongyarapodásának vizsgálatakor elég legyen a “Családi támogatással szereztem” magyarázat? Akarjuk-e, hogy Európában Magyarországon legyen a legmagasabb, 27%-os áfa kulcs? Akarjuk-e, hogy minden megkeresett 100 forintból 65-öt oda kelljen adni különféle adókra, járulékokra, kötelezettségekre. Akarjuk-e, hogy több százezer honfitársunk azért kényszerüljön külföldön munkát vállalni, mert itthon a fizetéséből nem tud megélni? És végül: akarjuk-e, hogy Budapest olimpiát rendezzen 2024-ben? Ha mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk, akkor ezekről a kérdésekről miért nem kérdeznek meg bennünket? És ha mi válaszolni szeretnénk ezekre a kérdésekre, akkor miért akadályozzák azt minden lehetséges és lehetetlen eszközzel?
A 2016-os népszavazás estéjén az MTV1 csatorna öt órán keresztül tudósított a népszavazásról, de egyetlen egyszer sem hangzott el az érvénytelen szó. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Szajkózták, amit a gazdáik elvártak tőlük, hogy mekkora nagy a győzelem. Másnap a miniszterelnök a parlamentben, arcán a tőle megszokott kényszeredett gúnymosollyal, pontosan abban a szellemben vont mérleget és jelentett be elsöprő győzelmet az érvénytelen népszavazásról, mint amilyen szellemben az egészet lebonyolította. Nem csak az Unió törvényeit nem vesszük figyelembe, hanem a saját magunk által alkotottakat sem. Érvénytelen a szavazás? Akkor alkotmányt módosítunk. Nagy érdeklődéssel várom, hogy ezentúl, közúti ellenőrzéskor a rendőr elfogadja-e a lejárt, érvénytelen, 98%-ban azért mégiscsak rendben lévő forgalmi engedélyemet.
Egy hatalom, amely a legutolsó választáson kétharmados többséget szerzett, fölvásárolta a legfontosabb médiumokat, neki dolgozik az egész államapparátus, anyagiak korlátlanul állnak rendelkezésre, így van pénze arra, hogy a nagy TV és rádió állomások csak erről kommunikáljanak, országszerte minden óriásplakáton, minden lámpaoszlopon, minden buszon és villamoson az üzenetei virítsanak, ráadásul a kérdés is olyan, amire csak egyféleképpen lehet válaszolni, akkor hogy az ördögbe fordulhat elő, hogy nem tud összehozni egy érvényes népszavazást? Nyilván most is másban keresik majd a hibát, a lustaságban, meg a Kétfarkú kutya párt A4-es plakátjaiban. Hogy azok mennyit ártottak az ügynek. A legtöbbet persze maga az ügy ártotta, ahogyan tálalva és ahogyan kezelve lett.
Abba kellene hagyni az álkonzultációkat és álnépszavazásokat. Ha a demokratikus eljárásokat hiteltelenné tesszük, a szavazókat pedig csupán eszköznek tekintjük a saját, haszonleső céljaink elérése érdekében, akkor mindig is hazudni kell majd az átütő és elsöprő sikerről.
Úgy megkérdezném
Miután a gazdaságot és a politikát maffiakapcsolatokra emlékeztető szálakkal fűzi egybe az elit, megrendült a társadalom bizalma az államban, a jogszolgáltatásban és a politikai osztályban. Ezt a hitelességi deficitet a politikai elit kíméletlen és gátlástalan erőszakkal, a választópolgárok folyamatos megtévesztésével, a színfalak előtt rendezett állandó látványcirkusszal próbálja helyettesíteni. Általános vélekedés, hogy a magyar elit immorális, korrupt és mindennek a tetejében nem jól vezeti az országot. Az is növeli a gondokat, hogy egyre több jel mutat arra, hogy a fiatalabb korosztályok is ezt a mintát tették magukévá.
E sorokat Schmidt Mária írta a Politikailag inkorrekt című, 2010-ben megjelent könyvében az akkori politikai elitről.
Olyan szívesen megkérdezném Máriát, hogy manapság mi ugyanerről a véleménye?
Majd a traffipax
Bokrok mögé bujtathatnak még száz meg száz, okosabbnál okosabb traffipaxot, lehet kaszálni, de a probléma megoldásához egy fikarcnyit sem kerülünk közelebb. Halnak, sérülnek a népek, mint eddig. A gépjárművezetők nem fognak jobban vezetni. Mindannyiunk rémálma, a vezetéshez semmilyen érzékkel nem rendelkező, a kormányt fejő, a tükörbe sohasem pillantó, kizárólag a legbelső sávban közlekedő sofőrök egyre jobban félnek majd, tizenöttel fognak közlekedni. Ők nem szabálytalankodnak, csak szerencsétlenkednek, feltartják és türelemvesztésig idegesítik a többieket. A vizsgáztatók sem lesznek kevésbé korruptak, mindenkit átengednek, aki leszurkolja a taksát. Az utak meg olyanok, amilyenek. Senkinek sem kell bemutatni.
Így alakulhat ki az a mindenki által naponta átélt gyötrelmes pillanat, hogy megy az élen a bizonytalankodó, kacsáért, libáért szerzett jogosítvánnyal rendelkező, se kanyarodni, se gyorsulni, se lassulni, se beparkolni, se helyzetet felismerni és ahhoz alkalmazkodni nem tudó kedves útitárs, szorosan ráülve a kormányra, állát magasan tartva, mert nem lát ki a kocsiból, és egyetlen dologra koncentrál minden erejével, hogy véletlenül se tudd megelőzni. És mivel egy sáv van oda, meg ugyanannyi vissza, az út meg természetesen csupa veszélyes jobb meg bal kanyar, ahol pedig kicsit is egyenes, ott azonnal kiteszik az előzni tilos táblát, így akár tíz kilométereken át ballaghatunk mögötte. Megy elöl boldogan, mindig is elöl akart lenni, de ez sehol máshol nem sikerült neki, élvezi a pillanatot, él a mának, a többiek pedig harmincnyolccal tántorognak mögötte az idegösszeomlás szélén. Aztán valaki az egymásra torlódott sokaságban megunja a dolgot, vagy csak szeretne legalább annyival haladni, amennyi meg van engedve, és kezdődik az előzés – ő is nyomja a gázt – kanyar – jönnek szemben – előznék – nem hagyja – soha meg nem szűnő idegtépő játék, amitől minden veszélyes és elviselhetetlen lesz. Pedig az autózás lehetne élmény is. Nálunk nem tud az lenni. Adná az ég, hogy egyszer, csak egyetlen egy napon minden autós betartaná azokat a sebességhatárokat, amik kint vannak az utakon. Megbénulna a közlekedés. A valóságtól teljesen elrugaszkodott az, hogy a XXI. századi modern autókkal tartósan 30-50 km/órás sebességgel haladjunk a közutakon.
Rendbe tenni a gépjárművezető oktatást, azonnali hatállyal elküldeni a korrupt vizsgáztatókat, rendes utakat építeni, segíteni és nem lassítani a közlekedést, felüljárókat építeni, hogy ne kelljen megakasztani az autópályák ki- és bevezető forgalmát, a lámpákat beprogramozni úgy, hogy se száguldani, se lépésben menni ne kelljen a zöld eléréséhez, az kétségtelenül sokkal nehezebb feladat, mint újabb kétszáz traffipaxot vásárolni és jól megbüntetni mindenkit, mondván, azért van sok baleset, mert az autósok mennek mint az őrültek. Dehogy. A helyzet sokkal több odafigyelést, átgondolást, szakmai felkészültséget igényelne. De az macerás. Mi mindig a könnyebb végét ragadjuk meg mindennek. Majd a traffipax megoldja.
Szép Magyarország, édes hazám!
A Kiss László ügy
Egy nőt megerőszakolni, az semmilyen formában nem elfogadható. Jogilag bűncselekmény, morálisan, emberileg pedig mélyen megvetendő.
Ez nem jelenti azt, hogy ha ilyen vád felmerül, akkor azt sem vizsgálhatjuk, hogy valóban megtörtént-e az, amiről a vád szól? Most úgy tűnik, hogy az újságírók és a közvélemény egy jelentős csoportjának az is gazember, aki ezt megkérdezi. Hiszen a bíróság már ítélkezett, az erőszakot megtörténtnek kell tekinteni. A bíróságok függetlenségébe most nem mennék bele. Hogy a szocializmusban ki, mikor, milyen bűntettet úszott meg, vagy kit miért ítéltek el ártatlanul felsőbb utasításra, nyomásgyakorlásra, félelemkeltéssel vagy egyéb módon, az külön megérne egy komolyabb elemzést. És vajon napjaink bírósági ítéleteiben vélhetünk-e felfedezni az éppen aktuális hatalomnak kedves döntéseket? Túl erős mérget senki se vegyen arra, hogy a bírósági ítéletek kivétel nélkül minden esetben tisztán a jog alkalmazásával, a megtörtént tények és események alapján születnek. Ha az ítélkezés mindig pártatlan és vegytisztán a jogról szól, akkor vajon mi okból törik kezüket-lábukat a pártok, hogy egy-egy bírói testületbe – egyéb testületekhez hasonlóan – olyan emberek kerüljenek, akikről pontosan tudni a politikai hovatartozásukat. És a dolgon az sem segít, ha az illető a kinevezése előtt egy héttel kilép az adott pártból. Attól ő még nem lesz független.
Nem tudjuk, hogy pontosan mi történt 55 évvel ezelőtt. Ezt az egy dolgot tudjuk pontosan. E szerint kell állást foglalnunk.
Én Kiss Lászlót nem ismerem, soha nem találkoztam vele, semmilyen érdekem, vagy célom őt megvédeni, vagy felette ítélkezni. Csak a józan ész kérdezteti velem, hogy ha Kiss László valóban elkövette 55 évvel ezelőtt az erőszakot, amiért megkapta a büntetését, börtönbe csukták, majd az ügy elévült, és az idők folyamán – és a fennálló magyar törvények értelmében is – mentesült a büntetett előélet kategória alól, akkor most mi alapján akarjuk megint megbüntetni ugyanazért a cselekedetéért? Vagy ilyenkor a jog, a törvény nem számít, csak akkor számít, ha bennünket véd, a mi fülünknek, ügyünknek kedves?
A másik kényes téma az üggyel kapcsolatban, a megerőszakolt nő, az áldozat felelőssége. Azt is rögtön felkoncolnák a jogvédők, aki ezt fel meri vetni. Érdekes, hogy amíg kivétel nélkül minden kétes ügyben, bíróság elé kerülő vitában, eseményben gondosan vizsgálni kell az összes körülményt, addig ebben az esetben annak felderítése, hogy az erőszak létrejöttét segítette-e maga az áldozat is, arról tilos beszélni. Vajon miért? Mert semmilyen rövid szoknya, vagy semmilyen még oly merész dekoltázs nem lehet ok, vagy mentség az erőszakra. Nem bizony! Mentség semmiképp, de okozati összefüggés bizony lehetséges, bárhogy próbáljuk letagadni. Ha egy nő kihívóan öltözködik – vannak akik ezt is kétségbe vonják, nem lehet kihívóan öltözködni (dehogy nem) –, vagy kihívóan viselkedik, minden harmadik nap más férfival fekszik le önszántából, ettől az erőszak bűne nem kisebbedik szemernyit sem, de a bekövetkezés, a megelőzhetőség esélye nagymértékben változhat. Miért csak itt nem tudjuk elfogadni az ok-okozati összefüggéseket? Nem sétálunk a világ szegénynegyedeiben drága fényképező géppel vagy vastag aranylánccal a nyakunkban, mert könnyen elvehetik tőlünk. Nem fürdünk bányatóban, folyóban, ha nem tudunk úszni. Ha népes, láthatóan ittas férficsapat közeledik az utcán, célszerű barátnőnkkel időben a másik oldalra átmenni, nem pedig hangosan a rosszallásunkat kifejezni. És ha léha nőnek öltözünk, előfordulhat, hogy úgy is bánnak velünk. Nem helyes, de nagyon könnyen előfordulhat. Előzzük meg a bajt, ha tehetjük.
Mint annyian, én is régóta töröm a fejem, hogy mivel lehetne a jobb megélhetéshez szükséges plusz forintokat előteremteni. Persze most sem panaszkodhatom, hideg-meleg víz folyik a falból, nem fázom, nem éhezem, de tudod miről beszélek. Ahogy Woody Allen mondta, jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek, már csak anyagi szempontból is.
Egy Józan ész bolt. Ez kellene nekem. Mindig, mindenkinek szüksége van rá, reklámozni se nagyon kellene, vinnék mint a cukrot.
Azaz hogy…
Venni csak az venne, aki azt gondolná, hogy neki nincs, vagy nincs elég.
Na, itt kezd a nagy ötlet hamvában halni. Ki az ma Magyarországon, aki azt gondolja, hogy ő nem a józan esze mentén cselekszik? Ki az, aki bemenne a boltba és azt mondaná: sokat hallottam a józan észről, gondoltam kipróbálom.
Ez elő nem fordulhat. Mifelénk ugyanis észtúltermelés van, mindenki mindent jobban tud, mint a másik – nem sokáig húzná az én kis boltom.
Az itt megjelentek csak gondolatok. Remélem nem ártok vele senkinek.