Heti tarkabors
Hatalmas betűk, hangos videók harsogják: a Fidesz bevezette a 14. havi nyugdíjat.
Tulajdonképpen így igaz, csak egy kis pontosításra szorul.
2026. februárjában a nyugdíjasok megkapták a 14. havi nyugdíj 25%-át.
A teljes 14. havi nyugdíjat majd 2029-ben fogják kézhez kapni.
Attól még kampányolni már most is kitűnően lehet vele.
Azért kell az oroszoktól vásárolnunk a kőolajat, mert olcsóbban adják, mint mások.
Azt, hogy ez az állítás megfelel-e a valóságnak, nem lehet pontosan tudni, mert titkolják a szerződéseket, de tegyük fel, hogy igaz. Akkor vajon miért drágább az üzemanyag nálunk, mint Csehországban, ahol már leváltak az orosz olajról? Azért, mert a beszerzési ár nálunk nem befolyásolja az eladási árat. Az állam nekünk drágán adja és nagyot kaszál rajta.
A kormány teljességgel elfogadhatatlannak tartja, ha külföldről megpróbálnak beavatkozni a magyar választásokba, mert első és legfontosabb a szuverenitás.
De ha Merco Rubio amerikai külügyminiszter eljön Magyarországra és fullba nyomja a kormány propagandát, akkor a szuverenitást nyugodtan elviheti az ördög.
Vlagyimir Putyin orosz elnök tanácsadója Vlagyimir Megyinszkij kijelentette, hogy az oroszok készek akár több millió embert is elveszíteni, és évekig kenyéren és vízen élni annak érdekében, hogy a Donyec-medence orosz kézen maradjon, valamint a „különleges hadművelet” egyéb céljai is megvalósuljanak.
Remélem, hogy ezzel csak az eltökéltséget akarta kifejezni, de nem gondolta komolyan. Ha komolyan mondta, akkor sem a saját gyerekeire gondolt, ebben biztos vagyok. Annyira nem ostoba, hogy ne tudja, hogyan kell a csalánt úgy verni, hogy másnak fájjon.
Azért egy agyi MRI vizsgálatra feltétlenül szüksége lenne.
Miért ne lehetne Gáspár Evelin a későbbiekben külügyminiszter?
Olyan színvonalú biztos lenne, mint a Lavrov barát Szijjártó Péter.
Juhász László: Választás elé
Ha az időd kevés, a betű sok, (ez bizony 2318 szó) akkor összefoglalom: ami ma történik, nem egyik napról a másikra lett ilyen. Ez nem hirtelen romlás, hanem hosszú évek következménye. A döntésed nem nulláról indul. Olvasd végig.
Ezt a sok gondolatot azért raktam össze napokat fordítva rá, csiszolgatva, pontosítva, tényekre rákeresve, mert felbaszta az agyamat a kérdés:
„Hát kire szavazzak? Arra a nyikhajra?” Ezt már nem lehet lenyelni, visszanyelni mint egy refluxos savanyút.
„Hát kire szavazzak?” kérdés egy hazugság, kényelmes és pusztító. A „Hát kire szavazzak?” kérdés valójában nem kérdés, hanem önfelmentés. Megalkuvó mondat, amely elfedi a lényeget: azt, hogy a hallgatás is döntés. És a legveszélyesebb. A jövő nem biztos. De látható. Két képe van.
Az egyikben a gyerekeink korán megtanulják, hogy ne kérdezzenek, csak alkalmazkodjanak és funkcionális analfabéták maradnak, biflázzanak az internetről másodpercek alatt megszerezhető tudást az értelmes kreatív képesség helyett. Megtanulják, hogy a tehetség kivándorol, a maradás magyarázkodás, a kérdés veszélyes, az ország pedig egyre szűkülő tér, ahol mindig valaki más dönt helyettünk.
A másikban nincs csoda. Csak lassú, vitákkal teli, kínos munka. Intézmények, nem emberek. Szabályok, nem kegyek. Európa nem jelszóként, hanem hétköznapként. Nem hősök, hanem polgárok. És tiszta levegő és napsütés.
Ez a választás nem kényelmes. De a gyerekeink soha nem a kényelmünket kérik majd számon rajtunk. Hanem azt, hogy megpróbáltuk-e?
Amikor 2022 tavaszán a Fidesz elsöprő többséggel megnyerte a választásokat, akkor is sütött a nap, azt gondoltam lesz változás. Nem lett. Sőt lett.
„Jó, hát akkor itt fogunk élni.” Csorgott le a keserűség lelkekbe; beleszarok az egészbe, de élni kell. És csak lassan eszmélt az ember, tapintotta azt a mérhetetlen szörnyűséget hogy baltázták el magukat ellenzékinek maszkírozó megélhetési rablók a bimbózó akaratot. Hogyan hagyta magára az egész népet a magát ellenzékinek álcázó megélhetési elit. Hogyan adták el az egészet a Fidesz nem többségének. És most újra a tovább élésükön akarják elhamvasztani milliók akaratát. Nem, Ne tovább.
„Orbán Viktor: Nehogy azt higgyék, hogy a megelőző választásokon mi olyan arányban nyertünk, mint amit a mandátumszám mutat a parlamentben.”
És ha most megpróbálok visszanézni, lebegni a visszafojtott keserű üvöltés mocskos habjain, hát nagyon, de nagyon sajnálom az ellopott éveket, a kreatív és aktív ország korai demenciába hullását, nem, nem sorolom tovább mert papír el nem bírná ami idejönne, bevezetésül, inkább nézzük, hogyan jutottunk ide:
Volt annak valami avas bukéja, hogy 1989 október 23.-án Szűrös Mátyás kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot. Nem dőlt le a régi világ, csak levették róla a táblát. Szűrös személye szimbolizálja a magyar rendszerváltás alapproblémáját. Nem lett igazságtétel, nem lett elszámoltatás és különösen nem lett morális újrakezdés. Lett új név, új zászló régi reflexek. Szűrös Mátyás nem a szabadság hőse volt, hanem a régi rendszer utolsó, intelligens gondnoka.
A rendszerváltás idején az első parlament a Kossuth címer helyett másodszori nekifutással az akkori kormány előterjesztésének megfelelően a koronás címert nyilvánította Magyarország állami címerévé. A forradalmas Kossuth címer helyett maradtunk az ezeréves államiságot jelző koronás címernél, jobbágy mentalitással, megalkuvással együtt. A forradalom mentes forradalom érintetlenül hagyta a lelkekben a kádári kor befogom a pofám, úgy lesz jó nekem mentalitását és csak lestük kolbászosodik-e már a kerítés?
És aztán jött a Gorenje korszak. Minden nagyon fontos és nélkülözhetetlen hűtőmágnest megvehettünk szabadon osztrák boltokban. „Magyar Ne Lopj” táblák az utak mellett sebtében felállított konténer üzletekben. A szabadság tárgyiasult mámora lebegett a Wartburg tetején utazó hűtőládák körül.
A rendszerváltás utáni első kormány (MDF Antall József, halála után Boross Péter) bukása nem egy párt bukása volt, hanem egy illúzióé. Annak az illúziónak a bukása, hogy elég leváltani a rendszert, és majd minden más magától rendbe jön. A kiábrándultság, százezrek munkanélkülisége, a nem így gondoltuk és még mindig nem értük utol Ausztriát, akik tegnap előnyben voltak ma már még inkább. Az ipar leépítése, az ország kiszőkítése. Ha a kutyám elindult volna szájában egy szál vörös szegfűvel ő is választást nyer 1994-ben. Szavaztunk egy magát az önmegtartóztatás béklyójába gubancoló MSZP-SZDSZ kétharmadra.
Az MSZP–SZDSZ kétharmados többséggel rendelkezett, mégsem élt vele korlátlanul. Bevezették a 4/5-ös törvények intézményét, önként korlátozva saját alkotmányozó erejüket. Amit azután le is hülyézett a Fidesz hatalom rögtön, és amint tehette, eltörölte.
A Bokros csomag fájt, megszorított, ám az állam működött, de fájt. Az MSZP-SZDSZ kormányzott, de nem lelkesített. A FIDESZ ezt felismerve új történettel, új arccal (van nekik sok a sifonérban) állt elő, irányt váltott, liberálisból nemzeti konzervatív, városi értelmiségből vidéki, érzelmi politizálás lett. Jött a kockás ing, gumicsizmás díszlet.
És az ország szép csendesen elfordult az érzelmi renddel csábító FIDESZ felé. Orbán Viktor ekkor érthette meg, nem programmal kell nyerni hanem történettel. Mi vagyunk a nemzet, ők a múlt. És lett egy, még európai, FIDESZ-MDF-Kisgazdapárt koalíciós kormány 1998-ban. A Polgár mint politikai termék, nem lett mindenkié, nőtt a társadalmi feszültség és már ekkor megmutatkozott az orbáni mi és az ők. Jött Medgyessy és a jóléti fordulat ígérete.
A vereséget Orbán nem tudta feldolgozni, 1998-ban még kormányozni akart, 2002 után már uralkodni. 2002 nem egyszerű kormányváltás volt, hanem töréspont. Nem azért, mert a Fidesz vesztett, hanem mert a vereség értelmezése megváltozott. Orbán Viktor nem demokratikus váltásként élte meg, hanem igazságtalanságként. Nem azt kérdezte, mit rontottunk el, hanem azt, hogyan lehet ezt még egyszer nem elveszíteni. A 2002-es vereség nyomán, annak hatására születhetett meg az a felismerés, amely később rendszerré vált: nem elég nyerni, úgy kell berendezni az országot, hogy legközelebb már ne lehessen veszíteni.
2002 után a Fidesz már nem párt volt, hanem várakozásban lévő hatalom. Ez volt az a pillanat, amikor a Fidesz végleg elengedte azt a gondolatot, hogy váltógazdaságban politizáljon. A „haza nem lehet ellenzékben” mondat nem retorikai túlzás volt, hanem program. Azt üzente: aki nyert, az csak „birtokolja” a hatalmat, de nem jogosult rá.
A társadalom pedig, amely addig mindig másoktól várta a rendet, lassan hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy a rend ára a szabadság. És 2010-ben újra eljött a pillanat, „Csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon” és ki tudta akkor hogy ez azt jelenti, hogy leuraljuk és hazavisszük az országot?
De addig is, 2002-ben a Medgyessy kormány a jóléti ígéretek nyomasztó súlya alatt kezdett működni. Béremelések, 13. havi nyugdíj. Hamis egyensúlyban, népszerű, de fenntarthatatlan módon. Halogatás, majd később megoldjuk. 2004-re az SZDSZ egyre nyíltabban bírálta koalíciós partnerét és Medgyessyt. (És felbukkant a D209 számú ügynök, erős és konkrét utalással Medgyessy állampárti múltjára. Itt ebben a hosszú írásban az ügynök vádakról nem ejtünk szót, mert soha nem érnénk a végére) A SZDSZ delegálta pénzügyminiszter Draskovics Tibor látta a veszett szaladást a jóléti semmibe, a pénztelen ígéretek halmazát, változtatni akart és így politikai kockázattá vált Medgyessy és az MSZP számára. Draskovics önálló entitássá vált, önállóan kommunikált, reformer volt, hiteles pénzügyes, „biztosíték” az EU és a „piacok” felé. Az SZDSZ egyértelmű nemet mondott menesztésére. Medgyessy megbukott, annak ellenére, hogy 2004. május elsején – a csatlakozásról szóló népszavazás után – beléptünk az EU-ba. A belépési szerződést Medgyessy írta alá, az ígéret teljesült, de ez akkor már kevés volt.
És lásd, itt még európai kormányzás volt, miniszterelnök megbukhatott, a parlament választhatott új miniszterelnököt Medgyessy sportminisztere személyében és jött a Gyurcsány korszak. A fiatal, energikus politikus az MSZP politikusa reformretorikát használt és a modern baloldal ígéretével érkezett. Alapvetően reformkormányt akart, mindent akart. Államháztartási rendbetételt, oktatási, egészségügyi reformokat, eurót.
Ez remek gondolat volt. De az őszinte beszéd a gazdaságról elmaradt. A költségvetés romokban a 2006-os választást mégis megnyerte az MSZP-SZDSZ koalíció.
2006 májusában zártkörű megbeszélésen, szocialista frakció ülésen Gyurcsány elmondta hírhedt beszédét aminek egy mondatára a FIDESZ ráépítette a továbbiakban folytatott indulati utcai politizálását. „Hazudtunk éjjel, nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” Ám a másfél órás beszéd többi része a kiszivárogtatás felhasználójának, a Fidesznek nem volt érdeke nagydobra verni, hiszen annak lényege az volt, Elvtikéim, itt a hazugság, a lopás vége. Kormányozni kell. A csapból is a „hazudtunk éjjel, nappal” ömlött. Jól szervezett, „spontán” utcai zavargások, TV-székház felgyújtása, rendőri túlkapások. KÁOSZ. Népszavazás vizitdíjról, politikai fordulópont a legitimitásvesztésben, Gyurcsány elvesztette az államot, 2009-ben lemondott.
És maradt utána kiégett baloldal, erkölcsileg meggyengült demokratikus nyelv és a mérhetetlen vágy a REND után, amit aztán a Fidesz 2010-ben elhozott az ő drága jó népének. De addig még fokozott gyorsulással csúszás a szakadékba. 2008-as gazdasági világválság, összeomlás, elszabadult árfolyamok, devizahitelek bedőlése. Egy év Bajnai kormány, úgy ahogy stabilizálta a gazdaságot és 2010-ben kétharmaddal nyert a Fidesz.
Amikor azt mondjuk, hogy a Fidesz mindent átrendezett lefelé, akkor ez nem költői túlzás, hanem konkrét, felismerhető folyamat. Először megszűntek a fékek és ellensúlyok. Az Alkotmánybíróságot kiüresítették, az Alaptörvényt nem közös minimumként, hanem politikai fegyverként használták. Nem jogállam lett új alkotmánnyal, hanem hatalomtechnika jogi köntösben. Megszűnt a társadalmi párbeszéd. Nem volt többé egyeztetés, vita, érdekképviselet. Egyirányú lett a beszéd: fentről lefelé. Aki kérdezett, gyanússá vált. Aki vitatkozott, ellenség lett.
Orwell csak áll, és nyelvével csettint, ez igen.
A jó pásztor a pulpitusról folyamatosan farkast kiált. Nem azért, mert jön a farkas, hanem mert a félelem fegyelmez, a rettegés terel, és az ijedt nyáj nem kérdez. Aki fél, az hálás a védelemért. Aki hálás, az engedelmes. Így válik a védelem ürüggyé, a gondoskodás zsarolássá, a rend pedig hatalommá. A rendeleti kormányzás nem kivétel lett, hanem norma. Előbb a migrációs válságot tették politikai eszközzé (2015) – miközben az emberek egyszerűen csak átvonultak az országon, Nyugat felé, sokszor állami segítséggel, hogy a díszlet mielőbb elmenjen. Aztán jött a járvány, amikor százmilliárdokért lehetett felesleges gépeket vásárolni, iratokat ledarálni, raktárakat őriztetni. Végül a háború. Mindig volt „rendkívüli helyzet”, és soha nem lett rendkívüli a hatalomgyakorlás. Csak állandó.
A háború retorikája pedig már nem a biztonságról szól, hanem a kifelé sodródás igazolásáról. Brüsszel ellenség lett, az Európai Unió akadály, a közösen elfogadott szabályrendszerek jogtalan beavatkozássá változtak. A hatalom szemmel láthatóan dolgozik az EU-ból való kilépésen. A hatalom végrehajtó közegnek tekinti a társadalmat. Ez a számítás téves. Az ország nem akar kilépni az EU-ból, nem szeretnénk útlevéllel menni Ausztriába.
És itt mindenképpen írnom kell az Európai Unióból érkező pénzről. Minden értelmetlen ha ezt nem pontosítjuk megfelelően és hűen.
Magyarország 2004 óta nettó kedvezményezettje az Európai Uniónak. Ez nem vélemény, hanem szám. Ezermilliárdok érkeztek infrastruktúrára, oktatásra, egészségügyre, felzárkóztatásra, regionális fejlesztésre. Ha ezek a pénzek úgy hasznosultak volna, ahogyan azt egy működő államban szokás, ma nem itt tartanánk. Nem lenne leépült egészségügy, kivéreztetett oktatás, tömeges kivándorlás, reményvesztett vidék. De nem így történt.
Az uniós pénz nem fejlesztési eszköz lett, hanem hatalmi cement. Nem a jövőt építette, hanem a jelent betonozta be. Körforgalmak a semmibe, kilátók kilátás nélkül, lombkorona sétányok lombkorona nélkül, privát lakásként szolgáló vendégházak, stadionok közszolgáltatás helyett, díszburkolatok tudás helyett. Nem azért, mert ezekre volt szükség, hanem mert ezeken keresztül lehetett pénzt kivezetni. Sokszorosan túlárazott, haveri cégeknél landoló állami megrendelések. Jogilag szabályosan, erkölcsileg romboló módon.
Az EU-források döntő része nem társadalmi haszonná, hanem magánvagyonná alakult.
A fejlesztéspolitika nem arról szólt, hol van a legnagyobb szükség, hanem arról, hol van a „megfelelő kéz”. Így lett a felzárkóztatásból dinasztiaépítés, az integrációból lojalitási rendszer. A pénz jött, de nem az országot vitte előre.
És amikor Brüsszel kérdezni kezdett – hová lett, miért nem látszik, miért nincs hatása -, akkor lett az EU „ellenség”. Nem azért, mert beleszól, hanem mert számonkér. Nem a szuverenitást támadta, hanem a következmények nélküli lopás rendszerét.
Ez az igazi tragédia: hogy miközben a propaganda azt harsogja, „Brüsszel tönkretesz minket”, a valóság az, hogy Brüsszel tartotta életben ezt az országot, amíg hagyta. Az EU nem elvette a jövőt, hanem pénzt adott hozzá – csak éppen nem a társadalom használta fel, hanem egy szűk hatalmi kör. Innen nézve a mai EU-ellenesség nem ideológia, hanem önvédelem. Nem elvi vita, hanem menekülés az elszámoltatás elől. És amikor a pénz elapad, amikor a feltételek megjelennek, akkor válik világossá: nem Európa hagyta el Magyarországot, hanem a hatalom hagyta el Európát. Hagyná el Európát.
És mindehhez társultak azok az átlátszó, mégis működő csalások, amelyek nemcsak a gazdaságot, hanem a közgondolkodást is mérgezték. Ilyen volt a rezsicsökkentés. Egy politikai termék, amelynek lényege nem az volt, hogy olcsóbban jutunk energiához, hanem hogy az árképzését átláthatatlanná tegyék. A közbeiktatott kereskedőkön, állami és félállami cégeken keresztül óriási pénzek vándoroltak el, miközben az állampolgár azt hitte, nyert. Nem nyert. Fizetett. Csak nem látta hol.
És mi is történt a nyugdíjasokkal? A svájci indexálás megszüntetése után az értékvesztést nem korrigálták, helyette alamizsnát szórtak: egyszeri juttatásokat, választások előtti „ajándékokat”. Nem biztonságot adtak, hanem függőséget. Nem jogot, hanem kegyet.
A magánnyugdíjpénztárak államosítása súlyos törés volt. Nemcsak pénzt vettek el, hanem elvágták az öngondoskodás lehetőségét, és kimondták: az államé minden, a jövőd is. Ez már nem gazdaságpolitika volt, hanem uralmi aktus.
Ezzel párhuzamosan zajlott a dinasztiaépítés. Nem egyéni korrupció, hanem rendszeresített kleptokrácia. Családtagok, barátok, strómanok – közpénzből magánvagyon, állami megrendelésekből kastélyok, földek, bankok. A nemzet nevében, a nemzet ellenében.
És mindennek ott volt az eredendő bűne, a székházügy. Már a kezdetekor megmutatta, hogy ez nem értékalapú politizálás, hanem zsákmányszerzés. Hogy a „nemzeti” szó nem erkölcsi tartalom, hanem fedőnév. Hogy nem az országért, hanem valakikért folyik ez az egész.
Innen nézve minden későbbi lépés logikus. Nem véletlen, nem kisiklás, nem „rossz döntések sorozata”. Talán éppen ez volt a terv? És szándékoltan nem írok az MNB-ből szellentésként, nyomtalanul eltűnt száz milliárdokról, Mészáros Lőrinc mesés gazdagodásáról, mert ezek ugyan fájó tények, a gondolat ébredéséhez kellenek, de nem szükségesek.
És mindezt beborította egy mindent eluraló propaganda, amely nem meggyőzni akar, hanem helyetted gondolkodni. Megmondja, kitől félj, kit gyűlölj, mit ne kérdezz meg. A valóság nem megszűnt, csak lecserélték. Ez nem kormányzás volt, hanem lelki átnevelés. Az Orbán-rezsim nem egyszerűen megosztotta az országot – ebből csinált rendszert. A gyűlölet náluk nem indulat, hanem módszer. Ha a magyar a magyartól fél, akkor nem kérdezi meg, hová lett a pénz, az iskola, a kórház, a jövő. Ezen túl kell lépni, különben mindig lesz új ellenségkép.
A történelem nagyon szigorú lesz velünk. Azért, amit elmulasztottunk. Az a rengeteg erő, energia és pénz, amely az elmúlt években magángazdagodásra és az állandó kétharmad bebiztosítására ment el, nem az ország javát szolgálta. Ezek nem „rossz döntések” voltak, hanem elterelt prioritások. És a történelem nem alkudozik.
A jövő felől nézve minden egyszerűbb és kegyetlenebb. A gyerekeink nem ideológiát örökölnek, hanem következményeket. És azt a mintát, amit mi hagyunk rájuk: lehajtott fejjel túlélni, vagy felegyenesedve változtatni.
A kérdés most már csak ez: érted-e a szót? És ha igen: mit kezdesz vele?
Destruktív hatalomszerzés
A politika szereplői a legkülönfélébb módon próbálnak a hatalom közelébe kerülni.
Nézzük milyen klasszikus eszközökkel próbálkozhatnak:
Obstruktív viselkedés
A politikatudományban és szervezetelméletben ismert stratégia:
a döntéshozatal tudatos akadályozása annak érdekében, hogy a vezetés inkompetensnek tűnjön.
Formálisan együttműködő, de a szabályokat extrém módon alkalmazó és ezzel
az ügymenetet bénító magatartás.
Célja: a rendszer működésképtelenné tétele,
a vezetők hitelességének rombolása.
Az obstrukció klasszikus elve:
„Tedd kormányozhatatlanná a rendszert, hogy a kormány bukjon.”
(Bot a küllők között, tüske a köröm alatt.)
A manipulációkutatásban ismert minta:
Problémát generálsz vagy felnagyítasz. (Ellenség, veszély)
A rendszer működését gyengíted.
Felkínálod magad megoldásként.(Ha esetleg pillanatnyilag nincsen nálad jobb.)
Ha egyik sem jön be, akkor mindenhonnan kirúgnak és nem férsz hozzá a támogatásokhoz.
(Megüzentük Brüsszelnek: Nem fizetünk. Vissza üzentek: Mi sem.)
Valódi konzultáció
Közbeszerzések: Ön szerint hatékonyabbak lennének-e a közbeszerzések, ha nem az lenne a gyakorlat, hogy szinte mindegyiket ugyanaz az érdekkör nyeri meg?
Egészségügy: Ön szerint igazságos-e, hogy egyesek magánkórházakban gyorsan gyógyulnak, míg másoknak hónapokat kell várniuk egy vizsgálatra?
Vagyon és életstílus: Ön szerint fair-e az, hogy vannak, akik yachtoznak a tengeren , míg mások biciklivel kerülgetik a kátyúkat?
Oktatás: Ön szerint elfogadható-e, hogy azért nem kap az Ön gyermeke színvonalas oktatást, mert nincs elég tanár?
Vagyonellenőrzés: Ön szerint jó ötlet lenne-e, ha a politikusok vagyonbevallását ugyanolyan komolyan venné a NAV, mint a mi adóbevallásunkat?
Voksolás: Ön szerint lehetővé kell-e tenni, hogy a külföldön élő és dolgozó magyar állampolgárok
levélben is szavazhassanak?
Biztonság: Ön szerint akkor van-e biztonság, ha a létezését sok plakát bizonygatja?
Energia: Ön szerint érdemesebb-e több forrásból beszerezni az energiát, hogy ne legyen túl nagy a kiszolgáltatottság?
Közmédia: Ön szerint helyesebb lenne-e, ha a közmédia minden üzenetet ugyanúgy közvetítene, függetlenül a hatalomtól?
Miniszterelnök: Egyetért-e azzal, hogy bárki maximum 8 évig lehessen miniszterelnök?
Irányvonal: Ön melyik Unióhoz szeretne tartozni, a Szovjet Unió-hoz vagy az Európai Unióhoz?
Yellowstone Klub
Jack Dawson évtizedekig álmodozott arról, hogy a Yellowstone Klub tagja legyen.
Fiatalon csóró volt, de okos, a Stanfordon végzett jogot. A szerencse is mellé állt, néhány év alatt, egy váratlan elhalálozás következtében partner lett egy jó nevű ügyvédi irodában. Itt több olyan ügyfele is volt, akik tagok voltak a klubban. Össze hozta a sors egy montanai szenátorral, akitől azt remélte, hogy egy megnyert per után beajánlja őt a klubba.
Ezt a klubot tartják a világ egyik legdrágább és legzártabb közösségének. Az egyetlen privát sí-, golf- és kalandközpont a világon. Ahogy a világ legexkluzívabb klubjaiba, úgy a Yellowstone klubba is csak szigorú ajánlási folyamat és hosszú várólista után lehet bejutni.
De a szenátori ajánlás meghozta a várva várt sikert. Jack nem csak madarat tudott volna fogni örömében, hanem egész madárrajt. És bár egy meglehetősen zárt közösségről van szó, itt is van néhány dolog, amit be kell tartani. No Jerk Policy – nincs bunkósági szabályzat. Vagyis ne legyél bunkó.
Egy idő után Jack úgy érezte, túl sok és túl merev szabály akadályozza a kiteljesedésben.
Minek a klubtagság, ha nem lehet vele dicsekedni, hogy kivel mi van a klubban? Titoktartás? Hülyeség.
Sokat és részletesen mesélt barátainak a klubban történtekről. A sztorikat a telefonjával titokban készített felvételekkel illusztrálta. A sípályákat is túl zsúfoltnak érezte, rendszeresen siklott a lezárt területeken is. A barátai hol többen, hol gyakrabban jöttek a megengedettnél. A dolgok akkor kezdtek elfajulni, amikor a klub rendjéért felelős vezető ezeket a kihágásokat szóvá tette.
Jack elkezdte hangoztatni, hogy a klub vezetése korrupt és teljesen alkalmatlan a feladata ellátására. Ővele pedig személyes okokból akarnak kiszúrni. Kritizálta a klub gazdálkodását, megkérdőjelezte, sőt ellenezte a vezetés döntéseit.
Aztán egy szép napon, bár nem mondta be a rádió és nem írták meg a helyi lapok sem, mert ugye fő a diszkréció, Jack Dawson már nem volt a hőn áhított Yellowstone Klub tagja. Úgy kivágták, hogy repült mint a madárraj. Most vásárolt egy motorkerékpárt és a Pokol Angyalai Patrióta Egyesületet próbálja összegrundolni.
Kényszerített szolidaritás
Külön rendeletben mondja ki a kormány, hogy a szolidaritási hozzájárulás ellen az önkormányzatokat nem illeti meg jogvédelem – írja a HVG.
A Kormány az Alkotmánybíróság múlt heti végzésére hivatkozik, pedig a múlt heti döntés tulajdonképpen egy 2024-es határozat, amely kimondja, hogy a szolidaritási hozzájárulás nem alaptörvény ellenes, de mivel nem egy adófajta, ezért a beszedése előtt a Magyar Államkincstárnak le kell folytatnia egy hatósági eljárást az összeg mértékének megállapítása végett. Ez egyetlen esetben sem történt meg. A fővárosi, és több vidéki önkormányzat pert indított az általuk jogszerűtlennek ítélt pénzmegvonás miatt és úgy tűnt, meg is nyerik a pert. Tudta ezt a kormány is, ezért a háborús vészhelyzetre hivatkozva (!) egy rendelettel a pereket leállíttatta. Úttörő szerepet vállaltak: bírósági pereket kormány rendelettel leállíttatni, nos ilyen jogállamban még nem fordult elő soha.
Hogy mi köze van a nem létező háborús vészhelyzetnek a szolidaritási adóhoz? A világon semmi. De jogalapnak kitűnő.
A háborús vészhelyzetet a kormány 2022-ben hirdetett ki egyedüliként Európában. Nem volt elég nekik a kétharmados többség, a még teljesebb körű hatalom gyakorlása érdekében még a rendeleti kormányzásra is szükségük volt. Ezzel olyan helyzetet teremtettek, hogy bármikor lehet vegzálni a fővárost, vagy ellehetetleníteni anyagilag ellenzéki vezetésű önkormányzatokat, kifizethetetlenül magas szolidaritási hozzájárulás inkasszózásával.
Tipikus példája annak, hogy ha ügyesen mókolod a törvényeket, akkor büntetlenül tudsz galádságokat elkövetni.
Nyerni minden áron
„A kisebb hatalom ereje az őszinteséggel kezdődik.” Ezt a mondatot Mark Carney Kanada miniszterelnöke mondta a davosi Világgazdasági Fórumon tartott beszédében.
Az előadásnak jelentős visszhangja lett, egyes sajtóorgánumok mérföldkőnek, történelmi jelentőségűnek nevezik.
Magyarként olvasva ezt a mondatot, végtelen szomorúsággal tölt el, hogy a Magyarországot vezető hatalmi elittől egy őszinte mondatot már hosszú ideje nem lehet hallani. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy a politika együtt jár a dolgok ferdítgetésével – tekergetésével, de hogy az egész rendszer, az egész szisztéma kizárólag a brutális hazugságokra épüljön, azt nem könnyű megemészteni.
Két és fél hónap múlva parlamenti választások lesznek Magyarországon. A FIDESZ érzi, hogy most igazi kihívója akadt, bevet mindent, hogy a megszerzett hatalmat és a megkaparintott vagyont megmentse.
Mérhetetlen mennyiségű, politikai kampányokra elköltött közpénzzel sikerült elhitetnie nagyon sok emberrel, hogy ha nem a FIDESZ győz a választásokon, akkor
• a magyar emberek, beleértve a nyugdíjasok pénzét majd Ukrajnába küldik,
• a magyar embereket besorozzák, és elviszik őket harcolni Ukrajnába,
• elkerülhetetlenül kitör a háború.
Ezek nem érvek, hanem klasszikus félelemkeltő propagandák.
Akiknek nincs lehetőségük több forrásból tájékozódni, könnyen megtéveszthetők ezekkel a valótlanságokkal. A félelemre építő üzenetek sokaknál működnek, főleg bizonytalan helyzetekben — ez nem csak intelligencia kérdése. A politológiában jól ismert a Maslow szükséglet-hierarchia, amely rangsorolja a különféle emberi igényeket. Ezek közül a legfontosabb és legalapvetőbb a fiziológiai biztonság (élelem, víz), aztán a fizikai biztonság, majd a társas kapcsolatok, az elismerés, az önmegvalósítás és így tovább.
A háborúval való fenyegetés pont a legalapvetőbb emberi szükségleteket veszi célba: stabilitás és biztonság helyett életveszély, éhezés, nélkülözés, halál. A siker érdekében ezekkel kell ijesztgetni a választókat, és megígérni nekik, hogy te majd megvéded őket.
Az is lehet eredményes, hogy gumibottal vesszük rá az embereket, hogy ránk szavazzanak. De ez a megfélemlítős módszer is jócskán híján van az emberi és erkölcsi alap kritériumoknak. Úgy tűnik a FIDESZ-ben az efféle dolgok nem tartoznak a legfontosabb szempontok közé. Nyerni kell. Minden áron.