Kilépés a Néppárt frakcióból

Index
Szijjártó Péter: Manfred Weber szégyellje magát!
Véleménye szerint Weber azon munkálkodott, hogy eltávolítsa a Fideszt a Néppártból.

Nem. Ezen a Fidesz munkálkodott. Bevették őket a pártba, hosszú évekig segítették azt a gyalázatot, amit a Fidesz itthon meg az Európa Parlamentben művelt, aztán most elegük lett. Meglehetősen későn ugyan, de legalább léptek.

Deutsch Tamás: A Fidesz kimondta a királyról, hogy meztelen
A képviselő személyesen is neheztel az Európai Néppártra.

Nem csoda, hogy neheztel. Zsíros járandóságai mentek veszendőbe. Ezért is kérte olyan hevesen a bocsánatokat, miután a Gestapo és az ÁVÓ érveléséhez hasonlította Manfred Weber frakcióvezető egyik megjegyzését. Szomorú, hogy az egykoron saját egyéniséggel rendelkező Deutsch mostanra már csak egy jelentéktelen tag lett a papagáj kommandóban. Már az is komoly erőfeszítésébe kerül, hol felmondja azt a szöveget, amit a kommunikációs csapat neki kiadott. Rossz nézni, ahogy zavaros szemmel próbálja elmondani a zavaros szavakat.

ORIGO
A valódi európai értékek karakteresebb képviseletére ad lehetőséget a Néppártból való távozás a Fidesznek

Ha a „karakteresebben” az jelenti, hogy gátlástalanul lehet majd bármilyen ostobaságot mondani, vagy csinálni, akkor valóban. A valódi európai értékeket ezek szerint nem azok az országok képviselik, akik alapították a pártot 1976-ban, hanem a Fidesz, amelyiket ki kellett penderíteni a pártból a Torgyán féle kisgazdákhoz hasonlóan. A Néppárt Frakciógyűlésén 148 képviselő szavazott mellette, 28-an ellene és 4-en tartózkodtak. (A 28-ból 12 volt Fideszes.)

Magyar Nemzet
Orbán Viktor: Az EPP nélkül kell felépíteni az európai demokratikus jobboldalt

A cél eredetileg az volt, hogy el kell kezdeni belülről támadni a Néppártot, folyamatosan bírálni Brüsszelt, szép lassan beadagolni, hogy a Néppárt is és az Európai Unio is mára egy öreg, lassú és idejétmúlt szervezetté vált.
Aztán a megfelelő időpontban elő kell állni azzal, hogy ki lehet a vezetője a megújulásnak, ha nem egy olyan harcedzett, ambiciózus, reformokra törekvő politikus, mint például Orbán Viktor. Csakhogy az Európai Parlamentben nem könnyen megtéveszthető nénik és bácsik ülnek, akiknek Magyarországon Orbán Viktor a hatalmát köszönheti. Ott nem dőlnek be a konzultációsdinak, a központilag irányított és unalomig ismételt szlogeneknek, a mindent be- és félremagyarázó retorikának. Így aztán a terv  – ha későn is, ha nyögvenyelősen is, de megbukott. Most el lehet kezdeni keresgélni, hogy miképpen juthatna Orbán Viktor más úton valamilyen jelentősebb európai hatalom közelébe. A szélsőjobb már érdeklődik.

 

Hajlék nélkül

Poros, zajos utcákon, rideg aluljárókban, hőségben, mínuszban a flaszteron élni senkinek sem hobbi vagy örömködés. Biztosan nem azért csinálják, mert az olyan jó. Meg szabadság. Meg hősies kiállás, faszagyerek, akit nem lehet bedarálni. Az örök vita, hogy tehetnek róla vagy sem, nyilván marhaság, van aki vastagon tehet róla és olyan is, aki belesodródott és nem volt ereje (esze, lehetősége, akarata) változtatni rajta. A nagyok azt mondják, senkinek nem kell az utcán aludnia, mindenkinek tudnak szállást adni. Ez nagy valószínűséggel nem igaz. Nem tudnak. És persze olyan is van, akinek tudnának, de neki nem kell. Ilyen-olyan indokoknál fogva visszautasítja (a szálláson lopnak, hangoskodnak, verekednek.) Akkor marad az utca. Ha ezentúl az utcán élést a törvény tiltja, akkor a hajléktalanok népes csoportja mostantól egyfolytában törvényt szeg. Lehet őket vegzálni. Nincs még elég bajuk. Azt, hogy vajon miért a város legfrekventáltabb helyein kell hajléktalannak lenni, azt magam sem értem. Ők azzal magyarázzák, hogy ott van a legnagyobb forgalom, ott van a legnagyobb esély arra, hogy összejön egy kis pénz ételre, italra. Ez logikusnak is tűnik, de be kell látni, hogy ha ott van a legnagyobb forgalom, akkor pontosan ott kerül kapcsolatba a legtöbb munkába járó magyar, vagy városnéző külföldi a földön – gyakran önkívületi állapotban fekvő, vagy éppen borosüveggel hadonászó és rikoltozó – hajléktalannal. Nekik van-e választásuk, hogy akarnak-e minden áldott reggel és este a város kellős közepén húgy és hányás szagban, bűzben, félelemben közlekedni?
Fogalmam sincs, hogyan kell, vagy lehet-e a hajléktalanság problémáját emberhez méltó módon rendezni. Annyit biztosan tudok, hogy rendezett, tiszta aluljárókkal, utcákkal, terekkel szebb lenne az életünk.

Népszavazás

A népszavazás a demokratikus intézményrendszer egyik olyan eljárása, ahol a választók kifejezhetik véleményüket, akaratukat valamely kérdésben. A négyévenkénti választáson, ill. a helyhatósági választásokon kívül nincs is több lehetőségük a polgároknak arra, hogy következményekkel járóan véleményt alkothassanak valamely kérdésről.

“Mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk.” –írta Orbán Viktor a levelében. Nemes gondolat lenne, ha lenne benne szemernyi igazság. De nincs, mert e szép elhatározáshoz rögtön hozzá kell tennünk, hogy “És hogy mi a fontos kérdés, azon nem kell agyalnotok, azt majd mi megmondjuk nektek.” Így teljes a kép.

A népszavazást eredetileg a közhatalom önkényével szemben kellene alkalmaznunk, hogy betölthesse a fékek és az ellensúlyok egyik nagyon fontos szerepét. De a hatalom kitalálta, hogy ezt a lehetőséget is elveszi tőlünk és a népszavazást a saját politikai céljai elérésének szolgálatába állította. Olyan Választási Bizottságot hoztak lére, olyan légkört teremtettek, amelyik meggátol (akár verőlegények igénybevételével) mindenféle alulról jövő, tehát valóban a nép által kezdeményezett népszavazást, és csakis és kizárólag arról “népszavazhatunk”, amit a hatalom jónak, “fontosnak” lát.

A miniszterelnök arra használja a népszavazás intézményét, hogy megerősítse saját hatalmát. Nem kockáztat. Megpróbál olyan kérdéseket feltenni, (sikerrel), amire jó előre és százszázalékosan tudni lehet a választ. 2008-ban – akkor még ellenzékiként – azt kérdezték meg az emberektől, hogy akarnak-e vizitdíjat, képzési hozzájárulást és kórházi napidíjat fizetni. Nem akartak. Magyar ember semmiért nem akar fizetni. Sem az orvosi ellátásért, sem az oktatásért, sem a villamosjegyért, sem a vízért, sem az áramért, semmiért – ha egy módja van rá. Így szocializálódtunk. Akkor minek ezt megkérdezni? Több oka is lehet. Egyrészt előre lehet tudni, hogy a fizetni nem akarók aránya közelebb lesz a száz százalékhoz, mint a kilencvenhez. És ha így van, akkor már fújhatjuk is, hogy a nép nem arról szavazott, hogy akar fizetni bármiért vagy nem, hanem szavazatával a regnáló kormány politikáját utasította el, ezáltal leghelyesebb, ha mindenki azonnal lemond.

És mit ad Isten, működött. A nemjóját…, gondolhatta az akkori ellenzék vezére, ez ilyen egyszerű? Akkor ezt máskor is megcsináljuk! Ráadásul közösség építő ereje is van, érezzék csak a polgárok, hogy vannak ügyek, melyekért együtt tud dobbanni a sokfelé kalapáló magyar szív. Eredetileg erre a foci lett volna hivatott, de mivel nincs foci, csak kudarc élmény – az osztrákok elleni győzelem kivételével – ezt nem sokáig lehetett járható útnak tekinteni. Ha már migrációs válság van, fordítsuk azt a hasznunkra. Lett egy új, közös ügy, ami mögé mindenki, a politikai hovatartozásától függetlenül beállhat. Egy jó kis közös ellenség, amelyik ránk bajt, családunkra veszélyt, keresztény hitünkre pedig rontást hoz. {Hol vannak már azok az idők, amikor Orbán Viktor még ilyeneket mondott: “vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra? Ez a kérdés.” (Parlamenti jegyzőkönyv, 1991. július 4.) Most már nem kérdezik, hanem kérik őket a közvetlen beavatkozásra.}

2016-ban a kérdés így hangzott: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Nem, nem akarjuk. És akarjuk-e, hogy a nyugdíjpénztárban megtakarított pénzünket elvegyék? Azt sem akarjuk. Csakhogy erről nem kérdezett meg bennünket a kutya sem. Ez valahogy nem tartozott a fontos kérdések kategóriájába. És akarjuk-e, hogy az oroszok úgy építsenek atomerőművet hazánkban, hogy annak nem tudhatjuk az árát, a paramétereit, a jövőbeni hatásait, de facto semmit sem tudhatunk róla, mert minden titkos. (Olyan ez, mint régen a katonai objektumok. Jól el voltak dugva különféle erdőkben, aztán az útra meg kitettek egy táblát, hogy fényképezni tilos. Rögtön mindenki tudta, hogy mit nem szabad fényképezni. Azokban a megállapodásokban, melyeket villámgyorsan titkosítanak évtizedekre, jó nagy disznóságok vannak, ezt is tudja mindenki.) És akarjuk-e, hogy kórházak helyett stadionok épüljenek? Nem, nem akarjuk. Akarjuk-e, hogy a közbeszerzések, milliárdos állami megrendelések sorsa ne aszerint dőljön el, hogy ki, mennyiért, milyen minőségben, milyen határidővel végez el egy munkát, hanem aszerint, hogy tagja-e valamelyik futsal csapatnak, esetleg földije, rokona-e a miniszterelnöknek vagy valamelyik hatalmon lévő, komoly beosztású vezetőnek? Nem, nem akarjuk. Akarunk-e külföldi multicégek összeszerelő műhelye lenni ahelyett, hogy hazai vállalkozásokat támogatnánk, fejlesztenénk európai szintre, olyanokat, akik a munkájukkal, tudásukkal, szorgalmukkal ténylegesen kiérdemlik? Akarjuk-e, hogy miniszterek, országgyűlési képviselők hirtelen vagyongyarapodásának vizsgálatakor elég legyen a “Családi támogatással szereztem” magyarázat? Akarjuk-e, hogy Európában Magyarországon legyen a legmagasabb, 27%-os áfa kulcs? Akarjuk-e, hogy minden megkeresett 100 forintból 65-öt oda kelljen adni különféle adókra, járulékokra, kötelezettségekre. Akarjuk-e, hogy több százezer honfitársunk azért kényszerüljön külföldön munkát vállalni, mert itthon a fizetéséből nem tud megélni? És végül: akarjuk-e, hogy Budapest olimpiát rendezzen 2024-ben? Ha mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk, akkor ezekről a kérdésekről miért nem kérdeznek meg bennünket? És ha mi válaszolni szeretnénk ezekre a kérdésekre, akkor miért akadályozzák azt minden lehetséges és lehetetlen eszközzel?

A 2016-os népszavazás estéjén az MTV1 csatorna öt órán keresztül tudósított a népszavazásról, de egyetlen egyszer sem hangzott el az érvénytelen szó. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Szajkózták, amit a gazdáik elvártak tőlük, hogy mekkora nagy a győzelem. Másnap a miniszterelnök a parlamentben, arcán a tőle megszokott kényszeredett gúnymosollyal, pontosan abban a szellemben vont mérleget és jelentett be elsöprő győzelmet az érvénytelen népszavazásról, mint amilyen szellemben az egészet lebonyolította. Nem csak az Unio törvényeit nem vesszük figyelembe, hanem a saját magunk által alkotottakat sem. Érvénytelen a szavazás? Akkor alkotmányt módosítunk. Nagy érdeklődéssel várom, hogy ezentúl, közúti ellenőrzéskor a rendőr elfogadja-e a lejárt, érvénytelen, 98%-ban azért mégiscsak rendben lévő forgalmi engedélyemet.

Egy hatalom, amely a legutolsó választáson kétharmados többséget szerzett, fölvásárolta a legfontosabb médiumokat, neki dolgozik az egész államapparátus, anyagiak korlátlanul állnak rendelkezésre, így van pénze arra, hogy a nagy TV és rádió állomások csak erről kommunikáljanak, országszerte minden óriásplakáton, minden lámpaoszlopon, minden buszon és villamoson az üzenetei virítsanak, ráadásul a kérdés is olyan, amire csak egyféleképpen lehet válaszolni, akkor hogy az ördögbe fordulhat elő, hogy nem tud összehozni egy érvényes népszavazást? Nyilván most is másban keresik majd a hibát, a lustaságban, meg a Kétfarkú kutya párt A4-es plakátjaiban. Hogy azok mennyit ártottak az ügynek. A legtöbbet persze maga az ügy ártotta, ahogyan tálalva és ahogyan kezelve lett.

Abba kellene hagyni az álkonzultációkat és álnépszavazásokat. Ha a demokratikus eljárásokat hiteltelenné tesszük, a szavazókat pedig csupán eszköznek tekintjük a saját, haszonleső céljaink elérése érdekében, akkor mindig is hazudni kell majd az átütő és elsöprő sikerről.

Úgy megkérdezném

Miután a gazdaságot és a politikát maffiakapcsolatokra emlékeztető szálakkal fűzi egybe az elit, megrendült a társadalom bizalma az államban, a jogszolgáltatásban és a politikai osztályban. Ezt a hitelességi deficitet a politikai elit kíméletlen és gátlástalan erőszakkal, a választópolgárok folyamatos megtévesztésével, a színfalak előtt rendezett állandó látványcirkusszal próbálja helyettesíteni. Általános vélekedés, hogy a magyar elit immorális, korrupt és mindennek a tetejében nem jól vezeti az országot. Az is növeli a gondokat, hogy egyre több jel mutat arra, hogy a fiatalabb korosztályok is ezt a mintát tették magukévá.

E sorokat Schmidt Mária írta a Politikailag inkorrekt című, 2010-ben megjelent könyvében az akkori politikai elitről.

Úgy megkérdezném Máriát, hogy manapság mi ugyanerről a véleménye?

Majd a traffipax

Bokrok mögé bujtathatnak még száz meg száz, okosabbnál okosabb traffipaxot, lehet kaszálni, de a probléma megoldásához egy fikarcnyit sem kerülünk közelebb. Halnak, sérülnek a népek, mint eddig. A gépjárművezetők nem fognak jobban vezetni. Mindannyiunk rémálma, a vezetéshez semmilyen érzékkel nem rendelkező, a kormányt fejő, a tükörbe sohasem pillantó, kizárólag a legbelső sávban közlekedő sofőrök egyre jobban félnek majd, tizenöttel fognak közlekedni. Ők nem szabálytalankodnak, csak szerencsétlenkednek, feltartják és türelemvesztésig idegesítik a többieket.  A vizsgáztatók sem lesznek kevésbé korruptak, mindenkit átengednek, aki leszurkolja a taksát. Az utak meg olyanok, amilyenek. Senkinek sem kell bemutatni.

Így alakulhat ki az a mindenki által naponta átélt gyötrelmes pillanat, hogy megy az élen a bizonytalankodó, kacsáért, libáért szerzett jogosítvánnyal rendelkező, se kanyarodni, se gyorsulni, se lassulni, se beparkolni, se helyzetet felismerni és ahhoz alkalmazkodni nem tudó kedves útitárs, szorosan ráülve a kormányra, állát magasan tartva, mert nem lát ki a kocsiból, és egyetlen dologra koncentrál minden erejével, hogy véletlenül se tudd megelőzni. És mivel egy sáv van oda, meg ugyanannyi vissza, az út meg természetesen csupa veszélyes jobb meg bal kanyar, ahol pedig kicsit is egyenes, ott azonnal kiteszik az előzni tilos táblát, így akár tíz kilométereken át ballaghatunk mögötte. Megy elöl boldogan, mindig is elöl akart lenni, de ez sehol máshol nem sikerült neki, élvezi a pillanatot, él a mának, a többiek pedig harmincnyolccal tántorognak mögötte az idegösszeomlás szélén. Aztán valaki az egymásra torlódott sokaságban megunja a dolgot, vagy csak szeretne legalább annyival haladni, amennyi meg van engedve, és kezdődik az előzés – ő is nyomja a gázt – kanyar – jönnek szemben – előznék – nem hagyja – soha meg nem szűnő idegtépő játék, amitől minden veszélyes és elviselhetetlen lesz. Pedig az autózás lehetne élmény is. Nálunk nem tud az lenni. Adná az ég, hogy egyszer, csak egyetlen egy napon minden autós betartaná azokat a sebességhatárokat, amik kint vannak az utakon. Megbénulna a közlekedés. A valóságtól teljesen elrugaszkodott az, hogy a XXI. századi modern autókkal tartósan 30-50 km/órás sebességgel haladjunk a közutakon.

Rendbe tenni a gépjárművezető oktatást, azonnali hatállyal elküldeni a korrupt vizsgáztatókat, rendes utakat építeni, segíteni és nem lassítani a közlekedést, felüljárókat építeni, hogy ne kelljen megakasztani az autópályák ki- és bevezető forgalmát, a lámpákat beprogramozni úgy, hogy se száguldani, se lépésben menni ne kelljen a zöld eléréséhez, az kétségtelenül sokkal nehezebb feladat, mint újabb kétszáz traffipaxot vásárolni és jól megbüntetni mindenkit, mondván, azért van sok baleset, mert az autósok mennek mint az őrültek. Dehogy. A helyzet sokkal több odafigyelést, átgondolást, szakmai felkészültséget igényelne. De az macerás. Mi mindig a könnyebb végét ragadjuk meg mindennek. Majd a traffipax megoldja.
Szép Magyarország, édes hazám!

A Kiss László ügy

Egy nőt megerőszakolni, az semmilyen formában nem elfogadható. Jogilag bűncselekmény, morálisan, emberileg pedig mélyen megvetendő.

Ez nem jelenti azt, hogy ha ilyen vád felmerül, akkor azt sem vizsgálhatjuk, hogy valóban megtörtént-e az, amiről a vád szól? Most úgy tűnik, hogy az újságírók és a közvélemény egy jelentős csoportjának az is gazember, aki ezt megkérdezi. Hiszen a bíróság már ítélkezett, az erőszakot megtörténtnek kell tekinteni. A bíróságok függetlenségébe most nem mennék bele. Hogy a szocializmusban ki, mikor, milyen bűntettet úszott meg, vagy kit miért ítéltek el ártatlanul felsőbb utasításra, nyomásgyakorlásra, félelemkeltéssel vagy egyéb módon, az külön megérne egy komolyabb elemzést. És vajon napjaink bírósági ítéleteiben vélhetünk-e felfedezni az éppen aktuális hatalomnak kedves döntéseket? Túl erős mérget senki se vegyen arra, hogy a bírósági ítéletek kivétel nélkül minden esetben tisztán a jog alkalmazásával, a megtörtént tények és események alapján születnek. Ha az ítélkezés mindig pártatlan és vegytisztán a jogról szól, akkor vajon mi okból törik kezüket-lábukat a pártok, hogy egy-egy bírói testületbe – egyéb testületekhez hasonlóan – olyan emberek kerüljenek, akikről pontosan tudni a politikai hovatartozásukat. És a dolgon az sem segít, ha az illető a kinevezése előtt egy héttel kilép az adott pártból. Attól ő még nem lesz független.
Nem tudjuk, hogy pontosan mi történt 55 évvel ezelőtt. Ezt az egy dolgot tudjuk pontosan. E szerint kell állást foglalnunk.

Én Kiss Lászlót nem ismerem, soha nem találkoztam vele, semmilyen érdekem, vagy célom őt megvédeni, vagy felette ítélkezni. Csak a józan ész kérdezteti velem, hogy ha Kiss László valóban elkövette 55 évvel ezelőtt az erőszakot, amiért megkapta a büntetését, börtönbe csukták, majd az ügy elévült, és az idők folyamán – és a fennálló magyar törvények értelmében is – mentesült a büntetett előélet kategória alól, akkor most mi alapján akarjuk megint megbüntetni ugyanazért a cselekedetéért? Vagy ilyenkor a jog, a törvény nem számít, csak akkor számít, ha bennünket véd, a mi fülünknek, ügyünknek kedves?

A másik kényes téma az üggyel kapcsolatban, a megerőszakolt nő, az áldozat felelőssége. Azt is rögtön felkoncolnák a jogvédők, aki ezt fel meri vetni. Érdekes, hogy amíg kivétel nélkül minden kétes ügyben, bíróság elé kerülő vitában, eseményben gondosan vizsgálni kell az összes körülményt, addig ebben az esetben annak felderítése, hogy az erőszak létrejöttét segítette-e maga az áldozat is, arról tilos beszélni. Vajon miért? Mert semmilyen rövid szoknya, vagy semmilyen még oly merész dekoltázs nem lehet ok, vagy mentség az erőszakra. Nem bizony! Mentség semmiképp, de okozati összefüggés bizony lehetséges, bárhogy próbáljuk letagadni. Ha egy nő kihívóan öltözködik – vannak akik ezt is kétségbe vonják, nem lehet kihívóan öltözködni (dehogy nem) –, vagy kihívóan viselkedik, minden harmadik nap más férfival fekszik le önszántából, ettől az erőszak bűne nem kisebbedik szemernyit sem, de a bekövetkezés, a megelőzhetőség esélye nagymértékben változhat. Miért csak itt nem tudjuk elfogadni az ok-okozati összefüggéseket? Nem sétálunk a világ szegénynegyedeiben drága fényképező géppel vagy vastag aranylánccal a nyakunkban, mert könnyen elvehetik tőlünk. Nem fürdünk bányatóban, folyóban, ha nem tudunk úszni. Ha népes, láthatóan ittas férficsapat közeledik az utcán, célszerű barátnőnkkel időben a másik oldalra átmenni, nem pedig hangosan a rosszallásunkat kifejezni. És ha léha nőnek öltözünk, előfordulhat, hogy úgy is bánnak velünk. Nem helyes, de nagyon könnyen előfordulhat. Előzzük meg a bajt, ha tehetjük.

Privát forradalom

Az, hogy jön a hó január közepén, az nem  meglepő, inkább belepő. Egyedül a BKV csodálkozik, hogy tud ez ekkora lenni? Rejszike nem ezt mondta.
Milyen jó nekem, hogy nem kell busszal mennem, ott a villamos meg a HÉV, azoknak a hó mitse.

Rögtön gyanús, hogy milyen üres a villamosmegálló reggel nyolckor. Vannak kitéve tájékoztató táblák, azok tartalmát szemüveg nélkül én soha meg nem tudhatom. Aztán megreccsen a hangszóró. Legyek türelmes és megértő, a villamos nem jár. Villamospótló busz jár. Valahol. Meg kell keresni, hol. Ott már ezren vagyunk a megállóban (becsült érték), beszivárgok a tömegbe, ami egy nagy köhögő, prüszkölő massza, miközben a cérna és a hó szakad. Az emberek munka helyett a buszmegállókban fertőzik rommá egymást, egyedül a mobil társaságok kaszálnak, senki nem bírja magában tartani, hogy tíz centis hó miatt a fővárosnak befellegzett. Tízből tizen telefonálnak, valaki stoppolni kezd. Addig stoppol, míg egy autó megáll, már indulna boldogan, mire rájön, hogy nem ő a kiválasztott. Három szerencsés beugrik a kollégájuk mellé az autóba és vihognak. Egy kis reggeli káröröm igazán jól tud esni.

Valamilyen okból a 32-es üzemszerűen járt, már a negyedik gurul el méltóság teljesen előttünk, a buszról az utasok lenéző pillantásokkal méregetik a helyben topogókat. 34-es és 106-os sehol. Pedig nem hegyi járat, még emelkedő sincs az útvonalán.

Jól van, mondom magamban, átmegyek a hídon gyalog. Hátha a HÉV jár.

Van annál kellemesebb, mint hóban gyalogolni. A híd egy részét letakarították a közmunkások, a nagyobb részét nem. Felveszek egy kényelmes tempót, és gyűröm a havat szorgalmasan. Egyszer csak valaki leelőz. Aztán még valaki. Aztán még harmincan. Gyakorlatilag mindenki.

Sebaj, szinte azonnal jön a HÉV, és elhatározom, hogy a megkutyálós fázisba lépek. Frontot nyitok a privát forradalmamnak: hősiesen, vállalva a nem csekély kockázatot, nem lyukasztok jegyet. Így vágok vissza a Birodalomnak, amelyik nem küldött értem se buszt, se villamost. Mindenkit megmustráltam, potenciális ellenőr után kutatva, sötétkék nadrágosok, zsíros hajúak, elhanyagolt fogsorral szerfelett gyanúsak. De aztán győzött a forradalom, diadalittasan, érintetlen jeggyel szálltam le a HÉV-ről Kaszásdűlőnél.

Igen, megcsináltam, ezt megérdemeltétek!

Este bemondta a TV, hogy egész nap ingyenes volt az utazás a tömegközlekedési eszközökön.
Ezeknek még bliccelni sem lehet.

 

 

Ítélet

A szándék oly nemes. Botorság lenne azt állítani, hogy meg sem próbálunk jogállam lenni. Minden kellék adott ahhoz, hogy nyugodt alvás mellett csapjuk be önmagunkat. Van parlament, van alkotmány, ülésezik az Alkotmánybíróság, veszekednek a pártok, vannak szabad választások, ami néhány embernek azt jelenti, hogy mindent szabad: sárdobálás, lejáratás, karaktergyilok. A törvényalkotó törvényeket alkot, amiket aztán mindenki a saját szájíze szerint értelmez, így aztán mire rajtam, a funkcionális analfabétán, egyszersmind szó szerint szenvedő alanyon letesztelik, semmiben sem lehetek biztos.
És ez nem jó.

A minap az Alkotmánybíróság ellen tüntettek az utcán, támogatandó, hogy a család, az egy férfi és egy nő házassága nyomán létrejött életközösség alapja. Ezt egy hatvan körüli tanárnő valamelyik TV riporterének szenvedélyes hangon el is mondta. Erre a riporter visszakérdezett, hogy tessék már megmondani, hogy Ön szerint ki számít férfinak? Szegény tanárnő köpni-nyelni nem tudott. Már ez is megkérdőjelezhető – kérdezett vissza?

Erről essen néhány szó! Megszűntek a stbail pontok, amikhez igazodni lehet. Eddig úgy tudtam, hogy a tej, az élet, erő, egészség. Aztán most olvasom, hogy a tej nem más, mint egy kémiai, biológiai és baktérium koktél. Ezt vajon nem egy olyan orvos nyilatkozta, akit a kókusztej gyártók kértek fel tisztes fizetségért egy kis szakértésre?

Gyermekként egyszerű dolgom volt: van a föld, ahol élek, van a mennyország, ahova fölkerülhetek ha jó leszek és opcionálisan ott van a tüzes pokol, amennyiben rossz útra tévednék. Ma viszont nem az a fő gondom, hogy van-e mennyország, vagy pokol, hanem az, hogy merre van a fölfelé meg a lefelé?

A választási regisztrációt vizsgálta az Alkotmánybíróság. Azok a tagok, akik még a 2010-es választások előtt lettek alkotmány bírák, azok alkotmány ellenesnek találták a tervezett választási regisztrációt. Akiket a Fidesz-KDNP delegált a testületbe, azok ugyanezt nem találták alkotmány ellenesnek. (Kivétel is volt: az egykori Fideszes Stumpf István a régiekkel szavazott.) Miközben az Alkotmánybíróság önállóságának és függetlenségének garantálására a törvény összeférhetetlenségi okokat állapít meg. Az Alkotmánybíróság tagja nem lehet parlamenti képviselő, önkormányzati testület tagja, érdek képviseleti szerv vezetője és politikai párt tagja. A törvény célja világos: ne pártállás alapján ítéltessenek meg alkotmányos jogviták. Tudod, hogyan oldják meg ezt a pártok? A jelölt, aki eddig magas poszton lévő pártpolitikus volt valamelyik pártban,  egyszerűen kilép a pártból. Puff neki! Máris pártatlan, független jelölt. Így kell a törvényt betű szerint betartani, és egyben nagy ívben szarni rá.

Mit várhatunk, ha az összes gazdasági-politikai nagykutya kinevezésének még mindig az a fő rendezési elve, hogy melyik melyik kennelből érkezett és nem pedig az, hogy tud-e terelni (nem), vagy őrzi-e a házat (nem).

Az ítélkezés bonyolult és kényes dolog, de még a laktóznál is érzékenyebbek vagyunk arra, hogy az egyik bíró elítél valakit, a másik pedig másodfokon felmenti. Vagy: egy országosan is nagy port felvert, nyolc ember meggyilkolásával végződő bankrablás feltételezett tetteseit a bíróság – körültekintő és mindenre kiterjedő vizsgálódás után – jogerősen elítéli, ha engednék a hatályos törvények, valószinüleg fel is kötnék egyiküket, aztán három év múlva közlik, hogy bocsi, mégis más volt az elkövető.  Ha ez előfordulhat, akkor hogyan bízhatunk abban, hogyha netán a mi ügyünk kerül bíróság elé, ott majd méltányos ítélet születik? Talán itt is az van, hogy a rendszer közel sem tökéletes, de jobbat még nem találtak ki. De jobban csinálni biztosan lehetne.

Sava-borsa

Fakenuval vizet szelni, parázs mélyét megbámulni, agyagtálból popcornozni, egy életre megtanulni, okosabbtól megfogadni, ismeretlent felfedezni, kecsketejet reggelizni, lyuk nélküli zoknit húzni, szeretővel megizzadni, tiszta vízzel lefürödni, meleg paplan alá bújni, idős embert megtisztelni, szép helyekre megérkezni, jó barátot látogatni, bőrcipőben sétálgatni, eredménnyel befejezni, megkeresett pénzt számolni, önzetlenül segíteni, gitár húrját megpengetni,  többiekkel énekelni, félénken, de odanyúlni, nyári fényben napoztatni, vasbográcsban tűzön főzni,  csillag teli égre nézni, utolsónak ásszal ütni, hegytetőről láblóbázni, friss levegőt beengedni, barlang mélyén zseblámpázni, sima úton száguldani, igazira rátalálni, focimeccsen nagy gólt lőni, csinos lánynak füttyenteni, érdemesre emlékezni, öregen is képes lenni, alvás előtt megcsókolni, jó előre megérezni, mezítláb a fűre lépni, parancs ellen lázadozni, gondot és bajt kikacagni, kegyelettel megőrizni, emberfajhoz méltó lenni.

Revans

Megpróbálom érteni az érthetetlent, hiszen amíg nem kapok válaszokat a miértjeimre, a dolog folyamatosan bosszant és baljós árnyakat vet a hétköznapjaimra. (Az ünnepnapjaimra nem, azt gondosan őrizgetem.)

A rombolásról beszélek, amely úgy tűnik teljesen céltalan, hasztalan, mégis megemészthetetlen adagokat kapunk belőle nap mint nap. A buszmegállók üvegtábláit, amelyek az utasokat védenék a széltől-esőtől, láthatatlan kezek-lábak folyamatosan összekenik, összerugdossák, összetörik. Ha találnak ott világító reklámtáblát, akkor azt is.

Kocsikat karistolnak össze kulccsal, buszok, villamosok üléseit vagdossák fel késsel, épületek falairól letépik a burkolatokat, kidöntenek, letörnek elhajlítanak, és közben szemetelnek esztelenül és végeláthatatlan mennyiségben.

A festékkel mindent összefújók, meg a temetők sírköveit szétdúlók ugyan próbálják beágyazni a dolgot valami féle politikai-művészi masszába, de ezek meglehetősen álságosak. Ahol barbárság és a rombolás van, ott barbárság és rombolás van.

Hagyjuk most az örökletes tulajdonságokat, a nehéz gyerekkort, a túl szigorú apákat, az alkoholt, a libidó aktuális állapotát, vagy azt, hogy valaki annyira szereti a elmúló-pusztuló dolgokat, hogy az újságolvasást is mindig a halálozási rovattal kezdi.

Nem arról van-e szó, hogy az egyén egyszerűen revansot vesz az őt ért – vélt vagy valós – sérelmekért. Nem tudok olyan társadalomról, amelyben mindenki jólétben, elégedetten és boldog nyugalomban él(t). Egy Marx nevű szakállas álmodott ilyesmiről, akadtak is követői, de aztán a dolog nem jött be. Nem kicsit, nagyon!. Marx nem számolt az emberek szerzési-birtoklási vágyával. Hajlamosak vagyunk a szépre-jóra, ha tele a hasunk, ha kb. ugyanúgy élhetünk, mint barátaink, szomszédaink, kollégáink, ha évente legalább egyszer elmehetünk tengerre-szigetre, ha törődhetünk a munka mellett kicsit a hobbinkkal is, és ha úgy érezzük, megkapja az isten ami az istené és az ember ami az emberé. (Feldobom a pénzt Drága Istenem, tartsd meg amennyire szükséged van, a többit elteszem én.)

Amikor már egy koszladt Wartburgot sem tudunk fenntartani, amivel kimehetnénk kedvenc pecahelyünkre, ahol egy kukoricagyurmás vödör és egy fél láda sör társaságában végre kicsit közömbösebben és nyogodtabban nézhetnénk az egyébként is únt és megvetett világra, amikor azt látjuk, hogy nálunknál semmivel sem okosabb, és nem is képzettebb honfitársaink olyan házakban élnek, melyekbe mi csak levett sapkával merünk belépni, olyan kocsikkal járnak, melyeket mi mindig alázatosan előre engedünk, (ha nem, akkor előremennek erővel), ha észrevesszük, hogy egy-egy felettébb törvényes, de pofátlanul etikátlan ingatlan eladáson többet keresnek, mint amennyit mi két életünk során sem tudnánk összespórolni, akkor az ember a beállítottságától és az elkeseredés fokától függően csendes és passzív, vagy hangos és esztelen rombolásba kezd.

A pizzafutár simán ráköp a kajára, ha a kuncsaft soha nem ad borravalót, de a kiszállítási időt stopperral ellenőrzi.

A buszvezetőnek a főnökei elmagyarázták, hogy ha már csenget és indulna, de látja, hogy valaki lohol a buszhoz, várja meg, mert 320 ft-os jegyárak mellett ez már így illik. Ezzel tulajdonképpen az egyetlen játékszert vették el tőle, amivel még elviselhető volt a minimális pénzért vállalt strapa, a tönkretett hétvégék és ünnepek, az ébrentöltött éjszakák és a kocavezetők és tarkopasz BMW-sek között eltöltött munkaidő.
Micsoda gyönyörűség volt a sok tulok orrára rácsukni az ajtókat! Megvárni azt a pillanatot, amikor a nyugdíjas a köszvényes lábát pont emelné a lépcsőre, és akkor zutty, csuktam, mentem. Most már szinte semmi nem maradt neki! Így most kénytelen nagy gázzal indulni, és padlófékkel megállni, bukik előre-hátra a sok vén nyugger, valahogy mégis csak meg kell mutatni, hogy ki az úr az aszfalton. Aztán ha az utasok panaszkodnak a forgalmi irodán, akkor majd a következő kört tyúklépésben teszi meg. Háromszor lesz drágább a gázolaj, mire a következő megállóhoz ér. Ráér, hosszú műszakban van.

Aki az általános iskola után szakmunkásnak tanult, mert középiskolába nem vették fel, zsigerből utálja az érettségizetteket. (Otthon lapított a sok kis köcsög, amikor mi már az üzemekben meg a mester mellett melóztunk.)
Az érettségizettek szerint azoknak sikerült leginkább diplomát szerezniük, akik nem jártak randikra meg bulikba, mert olyan rondák és ostobák voltak, hogy velük nem randizott vagy bulizott senki, csak a nagy seggük volt meg, amivel ültek a könyvek fölött. Magoltak és magoltak, felét sem értették, de mégis csak lediplomáztak, jó nagy seggfej főnökök lesznek nemsokára.

Akiknek pedig se megrendelőjük, se főnökük, se munkájuk, se feleségük, se hitük, se hazájuk, se szemfedőjük nem lesz egészen biztosan soha, tehetetlen dühükben ők fogják felrugdosni a kukákat, letépni a táblákat, összezúzni az üvegeket, összetaposni a falakat, tarolnak le füvet, virágot, vizelnek komoran paloták gránitos falára.
Létezésüket nekik is bizonyítaniuk kell.

Következő oldal →

Mint annyian, én is régóta töröm a fejem, hogy mivel lehetne a jobb megélhetéshez szükséges plusz forintokat előteremteni. Persze most sem panaszkodhatom, hideg-meleg víz folyik a falból, nem fázom, nem éhezem, de tudod miről beszélek. Ahogy Woody Allen mondta, jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek, már csak anyagi szempontból is.

Egy Józan ész bolt. Ez kellene nekem. Mindig, mindenkinek szüksége van rá, reklámozni se nagyon kellene, vinnék mint a cukrot.

Azaz hogy…

Venni csak az venne, aki azt gondolná, hogy neki nincs, vagy nincs elég.

Na, itt kezd a nagy ötlet hamvában halni. Ki az ma Magyarországon, aki azt gondolja, hogy ő nem a józan esze mentén cselekszik? Ki az, aki bemenne a boltba és azt mondaná: sokat hallottam a józan észről, gondoltam kipróbálom.

Ez elő nem fordulhat. Mifelénk ugyanis észtúltermelés van, mindenki mindent jobban tud, mint a másik – nem sokáig húzná az én kis boltom.

Az itt megjelentek csak gondolatok. Remélem nem ártok vele senkinek.