Bóvli
Visszatekintve akár azt is mondhatnám: ők mindent megpróbáltak.
Táncoltak Hugh Grant-től lopott véletlenül-direkt felvett videón, rendeztek televíziós vitát, ültettek zászlóerdőt, vívtak gazdasági szabadságharcot, de mind-mind csak arra volt jó, hogy mindenki számára világos legyen: fogalmuk sincs semmiről. Próbálkoznak, mint doktor House, vágnak húsba, fúrnak agyba, de az a növekedés meg egyensúly csak nem akar eljönni. Voltunk már Pannon Puma, dübörgött a gazdaság, olyan erővel, hogy nem hallatszottak ki belőle a figyelmeztető hangok, aztán álmodtunk nagyokat! Most, hogy ébredünk és bóvliba lóg a kezünk, gazdasági csúcsminiszterünk szerint olyan sikeresek vagyunk, hogy ezt csak a háborús újjáépítéshez lehet hasonlítani.
A megcsalásban nem maga a megcsalás fáj a legjobban, hanem az, hogy el sem tudtuk képzelni. Annyira mondta, hogy csak bennünket szeret és másra nem is tudna gondolni.
Annyira megható, hogy egyfolytában aggódnak a nyugdíjasokért, a betegekért, az iskolásokért, az éhes gyerekekért, a dolgozókért, a devizahitelesekért, aztán mindenkit egyszerre nyírnak ki. Nem rosszakaratból, csak egyszerűen nem tudják merre induljanak, mit csináljanak. Se az nem jött be, hogy évekig lapítunk, hazudunk reggel meg este, se az, hogy rábízzuk az egészet a törzs mágusára, aki majd kiolvassa a szebb jövőt a nyugdíjasok kiálló lapockacsontjaiból. És ami a legszánalmasabb, ahogy elmagyarázzák nekünk. Hogy ami rossz, az tulajdonképpen nem is olyan rossz. Sőt, jó.
Tudjátok, sok mindent meg lehet velünk tenni. Hazudhatjátok évtizedek óta, hogy már csak egy kicsit kell összehúzni a nadrágszíjat, aztán minden jó lesz. Kivethettek ránk százféle adót. Szétoszthatjátok a pénzünket barátaitoknak, párttársaitoknak. Lehet a vízek országában a legdrágább a vízdíj. A legmagasabb az áfa. Ki lehet bennünket rúgni, indoklás nélkül. El lehet venni a megtakarított pénzünket.
De ahogy mindezeket beadagoljátok nekünk, az a bóvlinál is bóvlibb. Szánalmas, ahogyan a furmányosan kiagyalt panel mondatokat vég nélkül szajkózzátok, hátha elhiszi valaki.
Politikusok nélkül könnyebb lesz a munkánk – mondta Mario Monti, az új olasz kormányfő.
Ezt a mondatot érdemes párszor elolvasni.
Minálunk
Hirdetik az új Széchenyi tervet: PÁLYÁZZON ÉS NYERJEN!
Pedig ez egy hitel, nem nyeremény! Kamattal meg minden!
Ha jóváhagynak mondjuk egymilliót, ötvenezret kapásból be kell csengetned, és még egy fitying nincs a számládon!
A pénzről jut eszembe: az egyik televíziós kvíz játékban a legkisebb nyeremény 100 Ft. Jelentkezel, kiválasztanak, bemész (beutazol) a felvételre, az egész napodat ott töltöd és ha adásba kerülsz, nyerhetsz 100 Ft-ot. És ez még adóköteles. Tudom én, hogy spórolni kell, meg szegény az eklézsia, de ez a kicseszés elég durva.
Fellélegezhetnek az EVA-sok – mondja a híradó bemondója, jövőre még marad az EVA. Csak éppen úgy megemelik az adó mértékét, hogy már nem éri meg. Az EVA-sok most nem fellélegeznek, hanem levegő után kapkodnak. Valamennyit eddig be-befizetgettek, most majd átmennek okosságba. Imádom azokat a gazdasági számításokat, hogy ha eddig eladtak százezer fagurigát száz forintért és ezentúl 200 ft a faguriga, akkor a többlet bevétel 10 millió ft lesz. Jóemberek! Dupla áron nem vesznek majd, csak negyvenezer fagurigát és a bevétel kevesebb lesz, mint eddig!
Jöhetnek az új METRÓ kocsik. Két év pereskedés, hercehurca, hatóság, előírás, szabvány, fenyegetőzés és veszekedés után ugyanazok a kocsik érkezhetnek, mint annak előtte, csak most felmentést kapott az ALSTOM a magyar előírások alól. Így járhatunk még egy évig a füsthajtotta régi szerelvényeken. De legalább jól megmutattuk.
Nem akarsz Metrózni? Ott van a bicikli. Aki kitalálta, hogy a biciklisek ne igyanak egy korty alkoholt se, az jelentősen elrugaszkodott a magyar valóságtól, mondta a miniszterelnökünk. Közvetlenül ezután egy riport:
leállít egy biciklist a rendőr. Kötött, norvégmintás pulóver, gumicsizma. Mennyit ivott? Három felest. Fújja meg ezt. Megfújja. Több volt az, mondja a zsernyák. De nem sokkal – válaszol vigyorogva az öreg.
Apropo bringa. Mindenhol a világon arra használják a Critical Mass-t, hogy népszerűsítsék a városi bringázást. Csak nálunk lett belőle szivatás, visszavágó az autósoktól egész évben elszenvedettek miatt. Most bringázunk, ácsorogjál kücsög!
Százezer forintra büntethetik azt a hajléktalant, akit kétszer azon kapnak, hogy az utcán alszik.
Ez mekkora elrugaszkodás bármilyen valóságtól?
Szinte látom, ahogy a Tesco szatyros hajléktalan megy be a postára:
– Hoztam a százezret, meg itt van még száz, mert ma is az utcán alszom!
Hatezer forint lesz évente az ebadó.
Szerintem a pit bullosoknak legyen 60 ezer.
Szükséged van a harmadik emeleten harci kutyára, amelyik után még az életben
nem szedted össze a kutyaszart? Összeszedjük helyetted, fizesd ki.
Az árban az is benne van, hogy félve megyünk el melletted az utcán.
Megnyugtató hír a kultúra világából: Kerényi Imre azt nyilatkozta, hogy a megvásárolt kormányzati festményeknek az ő ízlésvilága áll a középpontjában.
Így azért könnyebb elviselni.
Mélyaltatás
A testvérem mélyaltatásban fekszik az intenzíven.
Öt órán keresztül tartott az a műtét, amellyel megpróbáltak vért juttatni a jobb lábába.
Hónapok óta alig bírt menni, felpuffadt és lila volt a lábfeje, mint a filmeken a hegymászóknak,
akik lefagyott végtagokkal küzdenek a hideggel és a magassággal. Most lesz hatvan éves, és olyan az érrendszere, hogy bárhol, bármikor leállhat a keringés, olyan fokú a meszesedés és a szűkület.
Senki nem tudhatja biztosan, hogy lehetett volna más, vagy miért hagytuk, hogy így legyen. Élné-e a nyugdíjasok megszokott életét, kirándulgatna, pecázgatna-e ha másképp élte volna az életét az elmúlt 45 évben? Garancia semmire nincs. Így is meghalunk, meg úgy is – mondják a dohányosok és persze ebben az unalomig hangoztatott közhelyben – mint mindegyikben – megcáfolhatatlan igazság lakozik. De meg ám! Legfeljebb a hogyan és a mikor nem lehet közömbös.
Amíg a jóléti világban sokfelé a tehetősek fitness termekben, futópadokon, rafinált vasszerkentyűkön gyűrik az izmaikat, eszik a salátát és diétás kólát isznak, addig jelentős számú magyar ember nem tud lemondani a zsíros pörköltről, nokedliról, pálinkáról. És milyen jól tud esni utána egy kávé, meg egy cigi.
Pedig naponta hallod: ne igyál alkoholt, ne egyél zsírosat, ne káromkodj, ne dohányozz, ne járj kocsmába, ne szerencsejátékozz, ne paráználkodj, a kávé árt, a cukor árt, a tejcukor nem bomlik le, a hónalj sprében alumínium van, a saláta világít a sötétben. Levegőt vehetek? Nem tanácsos, nézd meg mi van benne!
Ráadásul két dolgot nagyon nehezen viselünk: a sikert és a sikertelenséget.
Ma már senki nem csodálkozik azon, hogy a média által hirtelen az egekbe emelt celeb életpálya görbéje az egekből hirtelen a sárba toccsan.
Állítólag a lottón főnyereményt nyert játékosok túlnyomó többségének nem áldás, hanem átok a könnyen jött pénz.
A sikertelenség pedig lassan és módszeresen teszi tönkre az embert. Ha a kudarc okozta feszültség oldására egyszerű és megerőltetés nélküli megoldást választunk, akkor az bizonyosan egészségtelen. Ráadásul – a futás és a tornázás kivételével – mindegyik módszerhez pénz kell, ami ugye nincs, a sikertelenség érzés egyre csak növekszik. Legalább igyunk valamit.
Nem túl magas, de rendes fizetéssel, stabil, kiszámítható munkahellyel nem lennénk annyian rászorulva
sem a szerencsejátékokra, sem a piára sem a hülye kábítószerekre.
Jelenleg ezek az egyszerűnek látszó feltételek honfitársaink jelentős hányadának elérhetetlenek.
Akkor min csodálkozunk és miért ítélkezünk?
Közmunka
Tegnap láttam egyet az egymillió új munkahelyből.
Egy mélyen szántott arcú alkoholista nő, kezében festékes vödörrel, mázolt egy padot.
A pad fa része barna, az öntöttvas váz pedig fekete. A nő bizonytalan mozdulatokkal kente a barna festéket a fára, de jutott belőle szépen a vasra is. Tudod hogy nézett ki végül az a pad? Rá nem ülnél.
Néhány évtizede Kínában próbálkoztak a pottyantós budi mögött felállított házi kohók beüzemelésével. Lett is abból olyan vas, hogy csak na. Varázslat nélkül is elhajlott a leveseskanál, ahogy ettél.
Kísérletezni persze kell, esetleg bejön, vagy mégse, ez eddig rendben is van, de én már negyven éve hallgatom, hogy már csak kicsit lesz rossz, kicsit kell összehúzni a nadrágszíjat, aztán minden jóra fordul. De valahogy még sem.
Az Európai Unióba való belépés joggal tölthetett el bennünket reménységgel, azt gondoltuk a jó példa ragadós. Hogy ha leülünk egy asztalhoz, ahol késsel, villával esznek, ott mi sem köpködünk a földre. A helyzet bonyolultabb. Mi már ritkábban köpködünk, de elkezdték ezt az asztalnál ülők. Ők süllyednek a mi szintünkre. Mi más oka lehet, hogy nálunk mindent megengednek maguknak, amit otthon biztosan nem. Heti 6 napos munkaidőt, indoklás nélküli felmondást, három műszakot minimál bérért otthon meg sem próbálnának, mert a szakszervezetek kizavarnák őket az országból.
Helyre kell állítani a munka becsületét.
Miért, ki szúrta el? Hol veszett el?
Csak nem az ész nélkül osztogatott fizetések, jutalmak, végkielégítések, támogatások, béren kívüli juttatások, vissza-
térítések, kedvezmények, közbeszerzésre ki nem írt pályázatok tengerében? Mi az ördögöt csinált az a sok közgazdász, tudós, pénzügyi szakember, akiknek az a feladatuk, hogy vigyázzanak az ország állapotára, figyeljék, elemezzék, prognosztizálják a gazdasági folyamatokat? Megelégedtek azzal, hogy nekik legalább megvan a jó fizetés, ingyen kocsi sofőrrel, ingyen benzin, ingyen lakhatás. Hol tartunk 22 évvel a rendszerváltás után? A pénzügyi világ most sorolta Magyarországot a bóvli kategóriába. Az ígért drasztikus és azonnali adócsökkentésből brutális adóemelés lett. Egekben van a benzin ára és bizonytalan a forint. Ennyit sikerült eddig összehozni.
Viszont itt van nekünk a közmunka, ahol brigádok tépkedik kézzel a fű közül a gazt. Legalább is az első napon. Ameddig a kamera veszi. Aztán holnap már nagyon fáj az a derék, holnap után be se megy. Beteg.
Minden kis csapatnak kell egy főnök. Akinek hatalma, súlya, hatásköre eddig nem volt soha. Tudod mennyi idő alatt lesz belőle kiskirály? Ő fogja eldönteni, hogy ki dolgozik jól és ki nem. És aki szerinte nem, az repülhet és akkor már, mint közmunkából kizárt személy, nem részesülhet semmilyen juttatásban. Totális kiszolgáltatottság valami hülyének.
A közmunka bérezése a nagy ívű ötlethez megfelelő színvonalú lesz, többnyire jóval a minimálbér alatt. Pedig jól tudjuk, abból sem lehet megélni. Akkor vajon mitől lesz majd sikeres ez a program? Mi fogja a közmunkásokat motiválni, hogy jól és szorgalmasan dolgozzanak? A nyugdíjból visszahívott rendőr törzsőrmester, aki itt majd vezető feladatot kap?
Nándi bácsi, 82 éves nyugdíjas egy átlagos keddi délelőttön, amikor se hőmérsékleti rekord nem forgott veszélyben, és egyik atomerőműből sem szivárogott radioaktív matéria, fogta a kisbaltát és agyonütötte Irma nénit, akivel több mint ötven évet élt együtt. Kérdezték a rendőrök, mi történt? Netán részeg volt? Az öreg ingatta a fejét, dehogy. Évek óta nem iszik. Akkor esetleg összevesztek? Nem. Hát akkor?
Elegem volt – mondta Nándi bácsi.
Valahogy így vagyok ezzel én is.