Összeesküvés elmélet
– Mennyien vagyunk?
– Most lépjük át a hét milliárdot! És néhány éven beül lesz az kilenc is.
A két férfi kibámult a hatalmas üvegablakokon át a felhőkarcolókra.
– Kilenc milliárd? Ne hülyéskedj! Hogyan fogunk kilenc milliárd embert eltartani?
– Hogyhogy hogy? Sehogy! Tudod nagyon jól, hogy sehogy. Nincs elég víz, se elég termőföld, se elég fa, se elég…
– Hagyjuk ezt! Én is tudom, hogy mi nincs. Azt mondd, hogy mit csináljunk ?
Az alacsonyabb vállat vont és megigazította vagyonokat érő mandzsettagombját.
– Amit kell. A világ felének továbbra sem adunk tiszta vizet. Ahol mégis van egy kevés, ott azt mondjuk, hogy fertőtleníteni kell és beleszórunk valamit. Ahol bőven van víz, ott, a kipufogógázra kell rámenni. Az is sokat lendít a dolgokon, hogy azt esznek, isznak, amit mi adunk nekik. Észre sem veszik, napról napra szűkebb az érrendszerük. Ezzel a módszerrel még a kritikus határérték alatt tudjuk tartani az átlag életkort.
– A legolcsóbb, ha maguk végzik a feladatot nem?
– Természetesen!
A régi módszerek manapság jobban működnek, mint valaha: egy kis vallás, egy kis etnikai hovatartozás és legyilkolják egymást. Képesek azon egymásnak esni, hogy ki melyik csapatnak drukkol. Ideális!
– Aztán itt vannak a politikai pártok, akik fűt-fát ígérgetnek, aztán pont az ellenkezőjét csinálják. Ezzel is tömegeket tudunk kikészíteni.
– Az emócióban rejlő lehetőségek is határtalanok! Szeretni akarnak és azt akarják, hogy szeressék őket. Volt idő, hogy hellyel közzel sikerült is nekik, apu dolgozott, anyu gyereket nevelt, nagy család, nagy kohézió, valamit tényleg tennünk kellett. Elindítottuk a feminista mozgalmakat, jöjjön az emancipáció! A nők már nem mosogatnak, hanem sziklát másznak és magányosan sírdogálnak karácsonykor. A férfiak meg bejárónőt keresgélnek a hormonháztartásukba. Így aztán mindannyian boldogtalanok, fizikailag is idő előtt tönkre mennek, akarom mondani még pont időben, nem kell nyugdíjat fizetni nekik.
– A megfelelő eszközöket kell megtalálnunk! Itt van például az autó. Imádják!
Elintéztük, hogy mindenki kaphasson jogosítványt, még azok is, akik saját bevallásuk szerint is teljesen alkalmatlanok a vezetésre. A haladás megengedett sebességét – a biztonságosabb közlekedésre hivatkozva – vég nélkül csökkentjük. Röhögnöm kell, amikor látom, hogy harminccal poroszkálnak a kétszáz lóerős kocsikkal! Az üzemanyagok árát pedig folyamatosan növeljük. Ezzel a pofon egyszerű módszerrel is milliók idegrendszerét tudjuk tönkretenni. Kicsit megfejeltük azzal, hogy minden kereszteződésbe lámpákat telepítettünk és szinte kivétel nélkül mindegyiknél meg kell állni. Ezzel is szépen keresünk, sokkal több üzemanyag fogy és garantáltan nem marad ép idegszál. Mehetnének persze hidrogénnel, vagy elektromos meghajtással, de ezt az olaj lobbi nem engedi. Ölnek, ha kell.
– Egy másik hatásos módszer a várakoztatás. Utálnak várakozni, így aztán jól megvárakoztatjuk őket ahol csak lehet. Volt idő, hogy éveket vártak egy kocsira, telefonra. Ma már ezt sajnos nem tudjuk tartani, de ott vannak nekünk az ügyintézési határidők, hivatalok, posták, orvosi rendelők, bevásárló központok, piros lámpák, menetrendek, országhatárok. Egyfolytában várakoznak és közben eszi őket az ideg. Várják a szebb jövőt, amikor majd nem kell várni.
– Nem csak autózni szeretnek, hanem beszélni is!
– Hála az Úrnak, imádnak trécselni. Csináltunk nekik mobil telefont, szarba se kerül az előállítása és aranyért adjuk, mégis képesek évente lecserélni. Ez az egyik legjobb bevételünk. Akinek nincs újabb és újabb készülékre pénze, annak oda adjuk ingyen, és ezer évig fizettetjük vele a havidíjakat úgy, hogy közben naponta pépesre sugarazzák vele a saját agyukat. Nagyon praktikus.
– A dohányzást is szigorúbban kellene tiltani! Minél jobban tiltjuk, annál dacosabban szívják. Így számolatlanul dől a pénzt, és a hatvanat is alig érik meg.
– Piálni is szeretnek!
– Naná! Ki lehet ezt józanul bírni?
– Kapnak tablettás bort meg főzhetnek maguknak házi pálinkát. Nem kell beavatkoznunk, önjáró a dolog.
– A baj az, hogy mi hiába teszünk meg mindent, ezek szívóskodnak. Ragaszkodnak a kis nyomoronc életükhöz. Elkezdtek edzésre járni, meg kocognak, meg nyúltápot esznek. Igaz, hogy azt is mérgezzük, de már immunisak. Fölmennek a hegytetőre, de rosszul vannak a friss levegőtől és beállnak a turista busz mögé kipufogó gázt szívni. Lassan agyon verni sem lehet őket.
– Velünk nem szórakozhatnak! Ami megmaradt fa, azt kivágjuk, kíváncsi vagyok mit szívnak majd levegő helyett?
– Az azért nekünk is gondot jelenthet!
– Mit gondolsz miért ölünk dollár milliárdokat a Mars programba te kis butus?
Csönd
Maga baszott bele a hátamba – harsogja a jólfésült apuka, aki az imént szállt fel a buszra tíz év körüli gyerekével.
– Dehogy basztam a hátába – érkezik az öblös hangú ellentmondás, maga tolatott bele az öklömbe.
– Dehogy én tolattam, maga lökött hátba!
Az apuka úgy ugrott fel a buszra, mint egy puma, látszott, helyet akar szerezni mindenáron.
Micsoda csalódás, az ember gyors, ruganyos, határozott, aztán ott a sok üres hely, nincs kivel harcolni.
Vagy mégis? Hetven körüli öregúr, aki ellent mer mondani.
– Maga csak ne magyarázzon, maga ingyen utazik! – jön elő egy meglepő érvvel az apuka.
– Igen, hatvannyolc elmúltam, ingyen utazom! – tölti be most már az egész buszt az öblös hang, azért még nem kell az öklömbe beletolatni!
– Hagyja már az öklét, mert mindjárt előveszem és is az enyémet – ijesztget a jólfésült.
– Csak nem verekedni akar? – kérdezi a nyugdíjas és harsányan felnevet, érezni, hogy kicsit most megijedt.
– De, hétfő reggel van, maga lenne a negyedik, akinek nekimegyek – jön a humorosnak szánt válasz.
– Na akkor jól van – mondja az öreg, látszik, hogy maga jó apa, jóra tanítja a gyerekét!
– Jóra bizony! Mindig mondom neki, a cigányt taposd el! Ezt mondom neki mindig.
– Fél maga azoktól – provokálja az öreg.
– Én ugyan nem!
– Dehogy nem, a magyarok félnek a cigányoktól!
– Akkor én nem vagyok magyar!
– Idehallgasson, maga tanult ember, ez a cigány dolog azért nem ilyen egyszerű!
– De nagyon egyszerű! A cigányok, a zsidók meg ez a sok bevándorló! Ezek csinálják azt a rengeteg bajt! Kettőt le is rokkantottam, a büdös anyjukat, amikor megtámadtak, de az ügyész rendes ember volt, önvédelemnek vette.
A két ember hangja sodródik végig a buszon, megrezegteti a dobhártyákat, a hallójáratokon át gondolattá formálódik. A csukott szájakon azonban nem jön ki hang. Ránk telepszik a csönd.
Én kicsit szégyellem.
A tolvaj
A fickó öles léptekkel halad el a medence partján, majd határozott mozdulattal kapja le a fém akasztóról és teríti magára a fürdő köpenyemet. A köpenyem zsebében a zsebkendőm és a hotelszoba kártyám. Megrémülök. Kártya nélkül nem tudunk majd bemenni.
Már percek óta figyelem ezt az embert, az előbb is itt ácsingózott a rengeteg, egymásra akasztott, teljesen egyforma fehér köpeny előtt és a fejét vakarta. Aztán néhánynak beletúrt a zsebébe, hátha ráakad valami ismertető jelre. De lehet, hogy csak csórna valami használhatót. Figyeltem, mit vesz ki a zsebekből, de nem nyúlt semmihez, csak értetlenül széttárta a karját és eloldalgott.
Néhány perc múlva visszajött! Nem bizonytalankodott, szinte oda sem nézett, határozott mozdulattal kapta le az előre kiszemelt köpenyt – történetesen az enyémet – és vitte.
Kiugrok a medencéből, egészen jól működik a térdem, a bokám, minek nekem gyógyvízben ücsörögni, ha így ki tudok ugrani valahonnan.
Pillanatok alatt utolérem a tolvajomat, aki meglopni készül éppen.
Már az érkezéskor aláírattak velünk egy papírt, hogy amennyiben távozáskor nincs meg hiánytalanul a törölköző, vagy a köntös, akkor ki kell fizetni. A köntöst 10 ezer forintra taksálják. Ebben nyilván a büntetés is benne van, kinek érne meg 10 ezer forintot egy agyonhasznált fürdőköntös, amelyik úgy el van szabva, hogy kb. mellbimbó magasságban tudom csak megkötni magamon.
– Ez nem a maga köntöse, hanem az enyém – mondom neki komoly arccal, adja vissza!
A medence közönsége nézi a jelenetet, roppant kínos az egész, az emberem magyarázkodik, hogy ez az övé, de én nagyon határozott vagyok, ő egyre bizonygatja, hogy de hát ő odatette, ahonnan levette, de azért közben már veszi le magáról és odaadja. Mondom neki, hogy már figyelem egy ideje, ahogyan turkál a köntösök zsebében. Negyvenes cigány ember a tettes, rögtön mindenki együtt érez velem. Ráadásul azzal vág vissza ingerülten, hogy akkor mondjam meg, hol van az övé. Honnan tudhatnám, mondom teljes joggal, talán ahová tette. Ő oda tette. De ez az enyém. Benne van a szobakártyám a zsebében. Erre aztán nincs mit mondani.
Legközelebb az étkezőben találkozunk, ingerülten néz rám. Engem is bánt a dolog, fiatal felesége, kicsi gyereke nézte végig a jelenetet. Apát tolvajnak nézik. Pedig ő csak megpróbálta visszaszerezni, amit elvettek tőle. Hogy ne neki kelljen fizetnie.
Hamar eldöntöm mit fogok csinálni.
Másnap, amikor megyünk le a medencékhez, pont szembe jönnek velünk. Az egész család, mindenkin fürdőköntös.
– Meglett végül? – kérdem barátságosan. Hálás a lehetőségért, rögtön elmondja, hogy maradt egy köntös a placcon, csak nem az övé, az övét a kártyával együtt elvitte valaki, azt most majd neki kell kifizetnie.
– Én is ezért ijedtem meg, mondom neki, a kártya nélkül nem tudtam volna a szobámba bemenni.
És akkor elnézést kér.
Nem történt semmi, mondom megkönnyebbülten.
Békességben nyaralunk tovább.