Bélabá
Bélabá beteg lett, meglehetősen szarul nézett ki.
Volt minden baja, nem kapott rendesen levegőt, felborult a hormonháztartása, különféle fekélyek és kiütések
éktelenkedtek rajta, tudni lehetett, hogy ha nem történik valami lényeges változás, akkor nagy baj lesz. Az osztályvezető főorvos csóválta a fejét, lenne itt egy gyógyszer, ami külföldön már bevált, azt mindenképp meg kellene próbálni.
Bélabá nem akarta beszedni a gyógyszert.
Hajhullástól, további kiütésektől, káros mellékhatásoktól tartott, gondolta így is van baj elég, nincs szükség további komplikációkra, ráadásul ezért a gyógyszerért fizetni is kellett volna.
A főorvos látta, hogy Bélánk akkor se fogja beszedni a gyógyszert, ha itt múlik ki a vaságyon, úgyhogy azt mondta elintézi, hogy a gyógyszerért mindössze háromszázat kelljen fizetni.
Bélabá ebbe nagy nehezen belement, az orvos pedig elkezdte adagolni az általa jónak gondolt pirulákat.
A beteg napról napra jobban érezte magát. Könnyebben lélegzett, a kiütések is halványodtak, délutánonként már kisebb sétákat is tett a kórház parkjában és kezdte észrevenni, hogy a nővérek rendkívül csinosak. Határozottan javult az állapota.
Egyik gyógyszerelésnél a szemfüles Hédike, Béla unokahúga összeadogatta a kórháztól kapott belégen szereplő háromszáz forintokat, és úgy találta, hogy nem azért ingyenes a betegellátás, hogy mindenféle gyógyszerért fizetni kelljen. Nagy ribilliót rendezett, a rokonság kórusban zengte a folyosón, hogy az orvos lenyúlja a beteget, úton-útfélen elmondták mindenféle csalónak, és természetesen azonnal leállították a gyógyszer adagolását.
Béla megint nehezen kap levegőt, rosszabbul néz ki, mint valaha és jelenleg semmi remény, hogy valamitől egyszer majd jobban lesz.
A vizitdíj történetét meséltem el neked.