Népszavazás
A népszavazás a demokratikus intézményrendszer egyik olyan eljárása, ahol a választók kifejezhetik véleményüket, akaratukat valamely kérdésben. A négyévenkénti választáson, ill. a helyhatósági választásokon kívül nincs is több lehetőségük a polgároknak arra, hogy következményekkel járóan véleményt alkothassanak valamely kérdésről.
“Mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk.” –írta Orbán Viktor a levelében. Nemes gondolat lenne, ha lenne benne szemernyi igazság. De nincs, mert e szép elhatározáshoz rögtön hozzá kell tennünk, hogy “És hogy mi a fontos kérdés, azon nem kell agyalnotok, azt majd mi megmondjuk nektek.” Így teljes a kép.
A népszavazást eredetileg a közhatalom önkényével szemben kellene alkalmaznunk, hogy betölthesse a fékek és az ellensúlyok egyik nagyon fontos szerepét. De a hatalom kitalálta, hogy ezt a lehetőséget is elveszi tőlünk és a népszavazást a saját politikai céljai elérésének szolgálatába állította. Olyan Választási Bizottságot hoztak lére, olyan légkört teremtettek, amelyik meggátol (akár verőlegények igénybevételével) mindenféle alulról jövő, tehát valóban a nép által kezdeményezett népszavazást, és csakis és kizárólag arról “népszavazhatunk”, amit a hatalom jónak, “fontosnak” lát.
A miniszterelnök arra használja a népszavazás intézményét, hogy megerősítse saját hatalmát. Nem kockáztat. Megpróbál olyan kérdéseket feltenni, (sikerrel), amire jó előre és százszázalékosan tudni lehet a választ. 2008-ban – akkor még ellenzékiként – azt kérdezték meg az emberektől, hogy akarnak-e vizitdíjat, képzési hozzájárulást és kórházi napidíjat fizetni. Nem akartak. Magyar ember semmiért nem akar fizetni. Sem az orvosi ellátásért, sem az oktatásért, sem a villamosjegyért, sem a vízért, sem az áramért, semmiért – ha egy módja van rá. Így szocializálódtunk. Akkor minek ezt megkérdezni? Több oka is lehet. Egyrészt előre lehet tudni, hogy a fizetni nem akarók aránya közelebb lesz a száz százalékhoz, mint a kilencvenhez. És ha így van, akkor már fújhatjuk is, hogy a nép nem arról szavazott, hogy akar fizetni bármiért vagy nem, hanem szavazatával a regnáló kormány politikáját utasította el, ezáltal leghelyesebb, ha mindenki azonnal lemond.
És mit ad Isten, működött. A nemjóját…, gondolhatta az akkori ellenzék vezére, ez ilyen egyszerű? Akkor ezt máskor is megcsináljuk! Ráadásul közösség építő ereje is van, érezzék csak a polgárok, hogy vannak ügyek, melyekért együtt tud dobbanni a sokfelé kalapáló magyar szív. Eredetileg erre a foci lett volna hivatott, de mivel nincs foci, csak megszámlálhatatlan kudarc élmény– ezt nem sokáig lehetett járható útnak tekinteni. Ha már migrációs válság van, fordítsuk azt a hasznunkra. Lett egy új, közös ügy, ami mögé mindenki, a politikai hovatartozásától függetlenül beállhat. Egy jó kis közös ellenség, amelyik ránk bajt, családunkra veszélyt, keresztény hitünkre pedig rontást hoz. {Hol vannak már azok az idők, amikor Orbán Viktor még ilyeneket mondott: “vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra? Ez a kérdés.” (Parlamenti jegyzőkönyv, 1991. július 4.) Most már nem kérdezik, hanem kérik őket a közvetlen beavatkozásra.}
2016-ban a kérdés így hangzott: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Nem, nem akarjuk. És akarjuk-e, hogy a nyugdíjpénztárban megtakarított pénzünket elvegyék? Azt sem akarjuk. Csakhogy erről nem kérdezett meg bennünket a kutya sem. Ez valahogy nem tartozott a fontos kérdések kategóriájába. És akarjuk-e, hogy az oroszok úgy építsenek atomerőművet hazánkban, hogy annak nem tudhatjuk az árát, a paramétereit, a jövőbeni hatásait, de facto semmit sem tudhatunk róla, mert minden titkos. (Olyan ez, mint régen a katonai objektumok. Jól el voltak dugva különféle erdőkben, aztán az útra meg kitettek egy táblát, hogy fényképezni tilos. Rögtön mindenki tudta, hogy mit nem szabad fényképezni. Azokban a megállapodásokban, melyeket villámgyorsan titkosítanak évtizedekre, jó nagy disznóságok vannak, ezt is tudja mindenki.) És akarjuk-e, hogy kórházak helyett stadionok épüljenek? Nem, nem akarjuk. Akarjuk-e, hogy a közbeszerzések, milliárdos állami megrendelések sorsa ne aszerint dőljön el, hogy ki, mennyiért, milyen minőségben, milyen határidővel végez el egy munkát, hanem aszerint, hogy tagja-e valamelyik futsal csapatnak, esetleg földije, rokona-e a miniszterelnöknek vagy valamelyik hatalmon lévő, komoly beosztású vezetőnek? Nem, nem akarjuk. Akarunk-e külföldi multicégek összeszerelő műhelye lenni ahelyett, hogy hazai vállalkozásokat támogatnánk, fejlesztenénk európai szintre, olyanokat, akik a munkájukkal, tudásukkal, szorgalmukkal ténylegesen kiérdemlik? Akarjuk-e, hogy miniszterek, országgyűlési képviselők hirtelen vagyongyarapodásának vizsgálatakor elég legyen a “Családi támogatással szereztem” magyarázat? Akarjuk-e, hogy Európában Magyarországon legyen a legmagasabb, 27%-os áfa kulcs? Akarjuk-e, hogy minden megkeresett 100 forintból 65-öt oda kelljen adni különféle adókra, járulékokra, kötelezettségekre. Akarjuk-e, hogy több százezer honfitársunk azért kényszerüljön külföldön munkát vállalni, mert itthon a fizetéséből nem tud megélni? És végül: akarjuk-e, hogy Budapest olimpiát rendezzen 2024-ben? Ha mi magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk, akkor ezekről a kérdésekről miért nem kérdeznek meg bennünket? És ha mi válaszolni szeretnénk ezekre a kérdésekre, akkor miért akadályozzák azt minden lehetséges és lehetetlen eszközzel?
A 2016-os népszavazás estéjén az MTV1 csatorna öt órán keresztül tudósított a népszavazásról, de egyetlen egyszer sem hangzott el az érvénytelen szó. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Szajkózták, amit a gazdáik elvártak tőlük, hogy mekkora nagy a győzelem. Másnap a miniszterelnök a parlamentben, arcán a tőle megszokott kényszeredett gúnymosollyal, pontosan abban a szellemben vont mérleget és jelentett be elsöprő győzelmet az érvénytelen népszavazásról, mint amilyen szellemben az egészet lebonyolította. Nem csak az Unió törvényeit nem vesszük figyelembe, hanem a saját magunk által alkotottakat sem. Érvénytelen a szavazás? Akkor alkotmányt módosítunk. Nagy érdeklődéssel várom, hogy ezentúl, közúti ellenőrzéskor a rendőr elfogadja-e a lejárt, érvénytelen, 98%-ban azért mégiscsak rendben lévő forgalmi engedélyemet.
Egy hatalom, amely a legutolsó választáson kétharmados többséget szerzett, fölvásárolta a legfontosabb médiumokat, neki dolgozik az egész államapparátus, anyagiak korlátlanul állnak rendelkezésre, így van pénze arra, hogy a nagy TV és rádió állomások csak erről kommunikáljanak, országszerte minden óriásplakáton, minden lámpaoszlopon, minden buszon és villamoson az üzenetei virítsanak, ráadásul a kérdés is olyan, amire csak egyféleképpen lehet válaszolni, akkor hogy az ördögbe fordulhat elő, hogy nem tud összehozni egy érvényes népszavazást? Nyilván most is másban keresik majd a hibát, a lustaságban, meg a Kétfarkú kutya párt A4-es plakátjaiban. Hogy azok mennyit ártottak az ügynek. A legtöbbet persze maga az ügy ártotta, ahogyan tálalva és ahogyan kezelve lett.
Abba kellene hagyni az álkonzultációkat és álnépszavazásokat. Ha a demokratikus eljárásokat hiteltelenné tesszük, a szavazókat pedig csupán eszköznek tekintjük a saját, haszonleső céljaink elérése érdekében, akkor mindig is hazudni kell majd az átütő és elsöprő sikerről.