Hajlék nélkül
Poros, zajos utcákon, rideg aluljárókban, hőségben, mínuszban a flaszteron élni senkinek sem hobbi vagy örömködés. Biztosan nem azért csinálják, mert az olyan jó. Meg szabadság. Meg hősies kiállás, faszagyerek, akit nem lehet bedarálni. Az örök vita, hogy tehetnek róla vagy sem, nyilván marhaság, van aki vastagon tehet róla és olyan is, aki belesodródott és nem volt ereje (esze, lehetősége, akarata) változtatni rajta. A nagyok azt mondják, senkinek nem kell az utcán aludnia, mindenkinek tudnak szállást adni. Ez nagy valószínűséggel nem igaz. Nem tudnak. És persze olyan is van, akinek tudnának, de neki nem kell. Ilyen-olyan indokoknál fogva visszautasítja (a szálláson lopnak, hangoskodnak, verekednek.) Akkor marad az utca. Ha ezentúl az utcán élést a törvény tiltja, akkor a hajléktalanok népes csoportja mostantól egyfolytában törvényt szeg. Lehet őket vegzálni. Nincs még elég bajuk. Azt, hogy vajon miért a város legfrekventáltabb helyein kell hajléktalannak lenni, azt magam sem értem. Ők azzal magyarázzák, hogy ott van a legnagyobb forgalom, ott van a legnagyobb esély arra, hogy összejön egy kis pénz ételre, italra. Ez logikusnak is tűnik, de be kell látni, hogy ha ott van a legnagyobb forgalom, akkor pontosan ott kerül kapcsolatba a legtöbb munkába járó magyar, vagy városnéző külföldi a földön – gyakran önkívületi állapotban fekvő, vagy éppen borosüveggel hadonászó és rikoltozó – hajléktalannal. Nekik van-e választásuk, hogy akarnak-e minden áldott reggel és este a város kellős közepén húgy és hányás szagban, bűzben, félelemben közlekedni?
Fogalmam sincs, hogyan kell, vagy lehet a hajléktalanság problémáját emberhez méltó módon rendezni.
Ahogy a szabadsághoz, úgy a tiszta aluljárókhoz, utcákhoz, városokhoz is mindenkinek joga van.