Rács
Aranka már figyelte egy ideje, hogy a vele szemközt lakók mindig magukra zárják a folyosói vasrácsot. Épp csak addig nyitják ki, amíg bemennek a lakásba, aztán zárják is vissza, éjjelre még kulcsra is. Persze nem volt ebben semmi meglepő, a házban többször volt már betörés. Rossz nyelvek szerint főleg azóta, hogy egy roma család költözött a harmadikra, akkortól hirtelen két lakásba is bementek éjjel fosztogatni, meg a bicikli tárolóból is eltűnt az összes bicikli. A rendőrők ki is mentek, és mindenki szeme láttára bilicsben vitték el az új lakók egyikét, de már másnap a kapu alatt röhicsgélt a haverjaival, az energia ital fém dobozát összegyűrték és belegyömöszölték az újságtartóba. Szóval Aranka megfigyelte, hogy amikor a szembeszomszéd megy valahová, akkor először kilép a folyosóra, a rácsot gondosan bezárja maga után, azán a rács résein még hosszan búcsúzik a feleségétől. Súgnak-búgnak, csókolóznak. Arra gondolt, hogy Béla, az ő ura bezzeg soha nem így megy el otthonról, hanem egy “na én mentem” jellegű részletes tájékoztatót követően becsapja maga után, pereg a vakolat. Egy szelídebb szerda délutánon aztán szóvá tette az urának, hogy lám-lám azok bezzeg úgy, mi meg mindig így, és hogy vajon miért kell ennek így lennie? Béla csodálkozva nézett egy pár pillanatig, aztán azt mondta, hogy nekünk nincs is rács az ajtónkon. Aranka ezzel nem tudott vitatkozni, a tények makacs dolgok. Megfordult és szó nélkül bement a kisszobába. Elhatározta, hogy a jövő héten mindenképp kerít egy lakatost.